Reuben doktor képzelt betegei

Nem színpadon, remek művészek előadásában, hanem egy üzleti szellemmel megáldott orvos fantáziájában.

Dr. Scott Reuben amerikai aneszteziológus több mint tíz esztendőn át tudományos kutatóként ült az asztala mögött, és szüntelenül zakatoló agya nem létező betegeket elevenített meg. Statisztikai kimutatásokban molekulákat méricskélt, és eredményeit rangos folyóiratokban tette közzé. Olyan medicinákat ismertetett, amelyek műtétek után segítik az operációt elszenvedőket a minél gyorsabb talpra állásban. Buzgalmát mi sem bizonyította jobban, mint hogy több mint tíz éven át huszonegy tanulmányt publikált, csodaerőt tulajdonítva olyan összetevőknek, amelyek a valóságban nem léteztek, és olyan betegeken fejtették ki hatásukat, akik csak mesefigurák voltak, és mindez tekintélyes hasznot hozott gyógyszeripari cégeknek, köztük egyes óriásoknak, mint amilyen a Pfizer és a Merck.

Publikált tanulmányai alapján Reuben doktor nagy tekintélyre tett szert, de később töredelmesen be kellett vallania, hogy füllentett. Mint közönségesen, csalt. A szemfényvesztést az angolszász bulvársajtó nyomban összehasonlította Madoff amerikai tőzsdeguru esetével. Mint ismert, ez a merész csaló ötvenmilliárd dollárral rövidítette meg a benne hívőket, piramisjátékával a frissen befolyt pénzekből elégítette ki a korábbi üzletfeleket. A gazdasági válság leplezte le, már börtönben ül, míg a valószínűleg erőltetetten hozzá hasonított doktor úr pere - ha lesz egyáltalán - még el sem kezdődött.

Talán máig sem derül ki e szorgalmas orvos esete, ha a massachusettsi egészségügyi intézet szakértői nem fognak szimatot, elolvasván két tavaly közzétett tanulmányának összefoglalóját. Egyébként Reuben doktort a fájdalomcsökkentést kutató részleg vezetőjeként éppen ez az intézet foglalkoztatta, de a kísérletekre nem volt engedélye.

A Le Monde-ban Hervé Morin azt írta, hogy 1996 óta ez volt a legnagyobb csalás. Legalábbis ebben a műfajban. Ahhoz a 2004-es esethez hasonlította, amikor egy dél-koreai hamis adatokkal alátámasztva azt állította, hogy a tudományok történetében elsőként sikerült klónozott embert előállítania. És volt még valaki: egy Hendrick Schön nevű fizikus 1998 és 2001 között tizenhat írásban közölt fiktív eredményeket. A francia Morin azonban ezeket a szemérmetlenül hazudozó fickókat sápadt senkiháziknak mondja Reuben doktorhoz képest.

De miért volt szükség a félrevezetésekre? Az annyira áhított elismerésekért, a nem létező diadalokért, az álságos hitelességért, ami hozadékuk az ilyen „szenzációs" állításoknak. Reuben doktor munkásságát legalábbis részben a Pfizer finanszírozta, a tudományos konferenciákon ő volt az óriáscég szóvivője, és minden föllépését külön is busásan honorálták. Amikor aztán kiderült a becstelen manőver, a cég megbízottja csalódottságát fejezte ki, amiért hamisítással vádolták a doktor urat. Ő maga pedig váltig védekezett a gyógyszereket engedélyező hatóságok előtt, amiért dolgozataiban a valóságban nem létezett pácienseket kísérleti nyulakként tüntetett föl.

Az esetnek főként azért roppant nagy a visszhangja, mert fölveti azt a fájdalmas kérdést, hogy végeredményben mennyiben lehet hinni a tudományos publikációkban és különösképpen az orvosi „szenzációkban". A folyóiratokban közzétett dolgozatok életre szóló karriereket alapozhatnak meg.

A valóságban a helyzet nem vagy az esetek döntő többségében nem ennyire tragikus, hiszen felelős lektorok elvben szigorúan ellenőrzik minden, közlésre szánt tanulmány tartalmát. Reuben doktor tíz termékeny éve azért kellemetlen egyes redakcióknak, mert ezt a szigorú módszert a jelek szerint mellőzték. Az a kérdés, hogy az ezzel megbízottak miért nem figyeltek föl a kutató páratlan teljesítményére, szapora jelentkezéseire, holott az újdonságok általában nem ilyen gyakorisággal bukkannak föl.

Dr. Reuben visszaélt-e a bizalommal vagy a publikálókat egyszerűen megvesztegették? Ha nagyon precízen, az összes szabályt szigorúan betartva alkalmaznák a kötelező óvatosságot, néhány frissen közzétett dolgozat gondos megvizsgálásakor kiderülne, hogy több kutató módszeresen keresi a lyukakat az ellenőrző mechanizmusban. Akárcsak a szépirodalomban és általában a különböző művészeti ágakban, a tudományban is nyakon csíphető a plágium vétsége, ügyeskedő elcsenése mások vívmányainak.

Morin idézi a texasi egyetem kutatóinak vizsgálatát, amelynek eredményeit a Science folyóirat március elején megjelent számában összesítve tették közzé. Kétszáztizenkét írás egybevetésekor kiderült, hogy gyanúsan hasonlítottak egymásra, de szerzőként csaknem kilencven százalékuk esetében különböző aláírások szerepeltek. Megkeresték a plagizálókat, akik a gyanúra érthetően eltérően reagáltak. Csaknem harmaduk váltig tagadta, hogy a szellemi eltulajdonítás vétkébe estek volna. Valamivel kevesebb mint negyven százalékuk ismerte el „botlását", és elnézést is kért érte. Alig ötödük védekezett azzal, hogy ők a valóságban „társszerzők", joguk volt az állítólagos kutatások eredményét a nevük alatt közzétenni, és tizenhét százalékuk azzal hárította el a vádat, hogy nem is volt tudomásuk arról, a dolgozat alatt megjelent a nevük. Szomorú, hogy a folyóiratok fele még azt sem tartotta szükségesnek, hogy a kétségekre válaszoljon.

Egy angol orvosi folyóirat az esztendő kezdetén azt mutatta ki, egyes publikálok tudatában vannak annak, még ha tagadják is, hogy az ismertetett tanulmányok közlését a gyógyszeripar hatalmasai pénzelik. Alapos átböngészéssel kétszázhetvennégy ismertetést vettek szemügyre, és megállapították, hogy azok a cikkek, amelyek az influenzaellenes oltásokat minősítették, nem szükségszerűen a legjobbakat és a legmegfelelőbbeket ajánlották az orvosoknak. A különbségek azon múltak, kiket sikerült azonosítani a pártfogó cégek közül. A legnagyobb vállalkozásoknak a legtöbb az esélyük arra, hogy a legrangosabb folyóiratok támogatott szerzőiknek nyilvánosságot adjanak.

Általános gyakorlat az is, hogy az ipari szponzorok a tanulmányokat előre megrendelik, válogatnak közöttük, ha kedvükre valót találtak, néha maguk is fordíttatják le őket, megvásárolják a közlés helyét. Egy olaszországi oltóanyag-vállalkozás angol nevű szakembere, Töm Jefferson követelte, ideje volna kideríteni azt is, hogy bizonyos folyóiratok milyen anyagi forrásból fedezik megjelenésüket. Az Európai Tudományos Alapítvány néhány hete azt a véleményét tette közzé, hogy a klinikák irányította kísérletek eredményeit akadémiai kutatók minősítsék, és ne azok az ipari érdekcsoportok, amelyek tekintélyes hasznot húznak a termékek forgalmazásából.

Gyanúsnak találtatott az is, hogy mi az, ami nem láthat szakmai nyilvánosságot. Francia klinikai vizsgálatok arra voltak kíváncsiak, hogy egy-egy frissen gyártott termék előállításának kezdeti szakaszában mennyi mérgező anyagot találtak bennük. Nagyon kevés folyóirat vállalkozott arra, hogy a kereskedelmi forgalmazás előtt ismertesse az adatokat.

A Reuben-eset alkalmából akadt, aki fölvetette, nem jött-e el az ideje annak, hogy a szakfolyóiratok szerkesztési gyakorlatára úgynevezett viselkedési kódexet dolgozzanak ki. Többen szükségtelennek tartják ezt, hiszen mint ez a példa is mutatta, a csalások, félrevezetési próbálkozások előbb-utóbb lelepleződnek. Mások amellett érvelnek, hogy ideje volna pártatlanul átvilágítani az orvosi irodalom és a gyógyszeripar szereplőinek pénzügyi összefonódását.

De most, hogy Reuben doktor manipulációira fény derült, az lenne a legérdekesebb, lesz-e és ha igen, milyen jogi folytatása a történteknek? Olyan-e, mint a kutató orvos esetével összehasonlított Madoff-féle tőzsdei csalási ügyben történt vagy a gyógyszeripar óriásainak sikerül kimosakodniuk?