''Senkit sem szabad megfoszatni a gyógyulás reményétől''

Részben személyiség kérdése, miként látjuk saját betegségünket, milyen életstratégiáink vannak a gyógyulásra, ám nagyon sokat segíthet a helyes hozzáállás kialakításában a megfelelő orvos-beteg kommunikáció. Dr. Tringer László pszichiáter professzorral, a hazai orvoskommunikációs szakterület megalapozójával beszélgetett az egy.hu a hatékony orvos-páciens viszony feltételeiről.

Az egészségügyi törvény betegjogokra vonatkozó részei egyértelműen kimondják, hogy a betegnek jogában áll megismernie saját leleteit, diagnózisát és az orvos által javasolt kezelési tervet. Ilyen szigorú törvényi előírások mellett milyen mérlegelési lehetőség marad az orvosok számára?

A tájékoztatásról szóló törvényt felülírja az orvosi etika alapszabályának kitétele, miszerint semmiképpen nem árthatunk a betegnek. Márpedig a kommunikációval is nagyon sokat lehet ártani, éppen ezért az egyik első szempont, amit megtanítunk a leendő orvosoknak, hogy a betegséggel kapcsolatos információk közlésében figyelembe kell venni a beteg befogadóképességét. Ha például egy súlyos betegség diagnózisát részteleiben és egyszerre közölné az orvos, a beteg akár össze is omolhatna kétségbeesésében – ezt mindenképpen meg kell előzni. Sok esetben a pszichiátria területén, ahol én dolgozom, a betegek befogadóképességét maga a betegség is korlátozza, ezt is figyelembe kell venni.

Az orvos szempontjából is alkati kérdés, mennyire képes ráérezni a beteg lelki rezdüléseire, és nyilván betege válogatja, ki hogyan viszonyul a saját betegségéhez.

A legfontosabb, hogy az orvos jól mérje föl, milyen betegről van szó, mennyi és milyen mélységű információ befogadására képes a saját betegségével kapcsolatban. Ettől függ, hogy mit és milyen tempóban érdemes megosztania vele. Sokszor ez a felmérés az orvos intuícióján és persze a személyiségén is múlik, no meg az idő szűkösségén, amit együtt tölthetnek.

Gyakran előfordul, hogy a beteg nincs olyan állapotban, hogy befogadja a szükséges információkat.

Olyan összetett esetek is vannak, amelyekben egyszerre nem is feltétlenül érthető meg a kliens számára minden, amit mondanánk. A beteggel való kommunikáció lényege azonban az, hogy a beteg értse, amit közlünk vele. Ha egy szövettani lelet eredményeit kell közölnöm, de azt sem tudja, mit jelent a szövettan, nyilván nem a lelet árnyalatait fogom részletezni.

A diagnózisok ritkán jó hírek, de a rossz hírek között is több fokozat van. A nagyon rossz hír, a „végezetes kór” közlése a legnehezebb mindkét fél számára. Hogyan készülhet erre egy orvos? 

Az orvosi kommunikáción belül külön kurzus foglalkozik a rossz hírek közlésével, és nagyon nagy rá az érdeklődés. Itt is azt az alapelvet kell követni, hogy lehetőleg ne ártsunk többet a betegnek, ne rontsuk tovább a helyzetét. Csak annyit szabad elmondani egyszerre, amennyit a beteg adott pillanatban elviselni képes. Először meg kell győződni arról, hogy a betegnek milyen elképzelései vannak a saját betegségéről, illetve milyen tervei vannak, milyen életstratégiákkal rendelkezik.

Az orvosilag legreménytelenebbnek tűnő eseteknél sem szabad megfosztani a beteget a gyógyulás reményétől.

Remény még akkor is van, hogyha a gyógyulás valószínűsége csekély, és ezt fönn kell tartani a betegben. Kutatások is igazolják, hogy a reménykedő betegnek a javulási, gyógyulási esélyei lényegesen jobbak a reményvesztett betegekénél – legyen szó bármilyen típusú betegségről. Az orvosi kommunikáció metakommunikatív elemei is hangsúlyosak e tekintetben: fontos, hogy vizit alkalmával tudok-e mosolyogva fordulni a beteghez, majd én magam is kifejezni a gyógyulásába vetett reményemet. Természetesen nem hamis optimizmusról van szó.

További részletek a teljes cikkben