Siket embertársaink életének megkönnyítéséért dolgozik

Hosszú évek óta intenzíven dolgozik a jelnyelv minél szélesebb körű megismertetésén. Bende Lajos a HÍD Jelnyelvi Tolmácsok Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének elnöke. Tevékenységéért 2013 novemberében megkapta az Adorján Ildikó-díjat. A karcagi születésű kitüntetett jeltolmáccsal, akinek az színészet az egyik hobbija, a Szoljon.hu portálja beszélgetett.

– Hogyan került kapcsolatba a siketek által használt jelnyelvvel?

– Szüleim mindketten siketek voltak, nekem a magyar nyelv tulajdonképpen a második anyanyelvem, hiszen először jelnyelven tanultam meg kommunikálni. Hat éves koromban vettem észre, hogy én nem úgy beszélek a szüleimmel, mint a többi ember. De nekem úgy volt természetes, hogy anyám jelekkel magyaráz. Szerencsétlennek éreztem magam a másságom miatt. A halló és a siket emberek veszekedése közti különbséget is nehezen dolgoztam fel, ijesztő volt számomra, nem tudtam mit kezdeni a hangos kiabálással. Megijedtem tőle, sírtam.

Akkoriban egyébként a fogyatékosságot is másként kezelték. Tanáraim is csak úgy emlegettek: „a siket Bendének a gyereke". Az én szüleim nem jártak szülői értekezletre sem, hiszen nem értették, ami ott elhangzott. A pedagógusok úgy viszonyultak hozzám, hogy „süket szülők gyereke, nem kell vele foglalkozni". Szerencsére a közepes átlagot hoztam magamtól. A jelnyelv mondatszerkezete azonban eltér a magyar mondatok grammatikájától, csak később, a főiskolán eszméltem rá, hogy másként használom az alanyt, az állítmányt, mint a többiek. A „macska fel van mászva a fára" típusú mondatokban beszéltem.

– A továbbtanulás sem lehetett egyszerű.

– Édesapám és édesanyám is cserépkályha-készítőként dolgozott egy htsz-ben. Az ő példájukat követve először népművészeti cserépkályha készítő szakmunkásnak tanultam. A képesítés megszerzése után a szüleimmel dolgoztam együtt három évig, de sok megaláztatásban részesültem, ezért húszévesen inkább hivatásos katonának álltam. Akkoriban szabályosan szégyelltem, hogy értem a jelnyelvet, ezt semmiképp sem árultam volna el. 1970-ben lettem hivatásos tiszthelyettes, ekkor költöztem Karcagról Szolnokra, azóta is itt élek.

– A katonai pálya is messze esik a jeltolmácsi tevékenységtől. Hogyan kanyarodott vissza első anyanyelvéhez?

– 1996-ban találkoztam egy siket asszonnyal, aki eladó lakást keresett. Jelnyelven érintkeztem vele, és láttam rajta a döbbenetet. Elbeszélgettünk, és megtudtam tőle, hogy a siketek szövetségében nagy szükség lenne jeltolmácsra. Akkoriban a rendőrségnél dolgoztam, de elvállaltam a feladatot. Az országos egyesület elnöke kiállított egy papírt, hogy tolmácsolhatok, de azért a főiskolai jeltolmács diplomát meg kellett szereznem. 1998-ban szereztem diplomát. Rendőrségre, bíróságra jártam tolmácsolni, bár ez akkoriban nem volt kötelező, nem volt még esélyegyenlőségi törvény.

1998-2002. között a Jelnyelvi Tolmácsok Országos Szövetségének voltam az elnöke. 2001-ben megalakítottuk a HÍD Jelnyelvi Tolmácsok Egyesületét, azzal a céllal, hogy a jelnyelvet megismertessük az átlagemberekkel, segítsük a hallássérülteket, bemutassuk a kultúrájukat. Alap- és középfokú tanfolyamokat szerveztünk a nyugdíjfolyósító intézet, a munkaügyi központ, kórház, könyvtár dolgozói számára. Alakítottunk művészeti színjátszó csoportot is MÁS-OK néven.

– Sok mindent sikerült megvalósítania. Mit tart ezek közül a legfontosabbnak?

– Édesapámat a háta mögött sajnos gyakran szidták, sértegették. Mondtam is akkor, hogy ha nagy leszek, megbosszulom. A bosszúvágy az idők során átalakult segítő szándékká, később már az volt a célom, hogy a hozzám hasonló helyzetben lévők ne éljenek át hasonló kellemetlen élményeket, a siket gyerekek pedig ne úgy induljanak neki az életnek, hogy ők fogyatékosak. Egyre több fiatal tanulja meg a jelnyelvet alap- és középszinten. Persze azért van még mit tenni.

– Tavaly ősszel megkapta az Adorján Ildikó-díjat. Hogyan fogadta ezt az elismerést?

– Nagyon meglepődtem! Valójában csak a fogadáson döbbentem rá, hogy a sok ember azért ül ott, hogy engem ünnepeljen. A díj ad egy lökést, még inkább érzem, hogy érdemes dolgozni. Persze mindig elmondja az ember, hogy nem a díjért csinálja, de azért jólesik az elismerés! Ha újra kezdhetném, akkor is úgy döntenék, hogy segíteni akarok az embereknek.