Sok öngyilkosság megelőzhető lenne, ha odafigyelnénk a jelekre

Az öngyilkosok jó része ma is élne, ha segélykiáltásaikra reagálna a környezetük, ha időben észrevennénk, hogy kimerültek lelki-egzisztenciális tartalékaik. – Óriási a felelőssége az államnak abban, hogy valódi szociális hálót tartson az elesettek vagy éppen esni készülők alá. Támogatott krízisközpontokkal, a pszichés betegek helyzetének monitorozásával lehetne megelőzni a tragédiákat, ám ez az állami háló jó ideje lyukas - mondta a hang.hu-nak Kósa Éva médiapszichológus az utóbbi idében megszaoporodó, a nyilvánosság előtt elkövetett öngyilkosságok kapcsán.

A szakember szerint lényegében utolsó, nagy segélykiáltást hallat, aki a nyilvánosság előtt taszítja el magától az életet. A lap kérdésére hangsúlyozta, csak hipotetikusan beszélhet az egyes áldozatok motivációjáról, hiszen nem ismerte életüket, problémáikat – az viszont általánosan elmondható szerinte, hogy minden végrehajtott öngyilkosság mögött a csődöt mondott egyéni megküzdési stratégia és meg nem hallgatott panaszok, félelmek sora áll. Sőt, sok esetben a sikertelen kísérlet is segélykiáltás, amikor az illető csak arra vágyik, hogy figyeljenek rá, vegyék észre, hogy válságot él meg. A rövidzárlat esélye minimális – mutatott rá a pszichológus. Aki ténylegesen elszánta magát, az régóta tervezget és a legnehezebb küzdelmet vívja: saját létének felszámolására készül, olyan tettre, ami ellentmond minden természetes ösztönünknek.

Nem véletlen, hogy a bűnügyi hírekben szereplő családirtók többsége sikertelenül próbálkozik az öngyilkossággal, valójában képtelenek halálos sebet okozni saját maguknak. Ahhoz, hogy valaki átlépjen az életösztön gátján, beszűkült tudatállapotban kell lennie. Csőlátás ez, amelynek szorító határait a személyes krízis képezi, egyedüli kiútnak pedig az élet eldobása tűnik. Ez a beszűkülés magyarázhatja, hogy az illető már nem törődik vele, kit veszélyeztet, kinek okoz traumát a nyilvános öngyilkossággal. Sőt, biztosra akar menni, mert ha hibázik – azaz túléli – jó eséllyel a korábbinál is nagyobb fizikai-lelki szenvedés várna rá.

És persze nem mehetünk el a sajtó felelőssége mellett sem, hiszen az öngyilkosságokról szóló hírek felerősítik az esetek akusztikáját. Kósa Éva szerint jogos lehet a plázák félelme, hogy ha név szerint említik a tragédia helyszínét, az ötletet adhat a következő elkövetőnek – ám az is érthető, ha a lapok nevesítik a helyet. A hírversenyben lemarad, aki pontatlan információkat kínál, és ha egy médium etikai okokból nem is közöl majd minden részletet, valamelyik versenytársa megteszi majd helyette. – Az öngyilkosságról bizonyos távolságtartás mellett célszerű írni. Kerüljük a vájkálást az intim részletekben, a családtagok lelkének marcangolását, mert ez visszataszító kattintásvadászat. Ám ha az esetnek van valamiféle társadalmi tanulsága, ha nagyobb összefüggésekre – egy kirúgáshullám hatásaira vagy a szociális védőrendszer gyengeségére – mutat rá, akkor a médiának szinte kötelessége írni róla – mondja a pszichológus.