Svéd Tamás: Itt az ideje farkast kiáltani!

Egy egyenetlen és kiegyensúlyozatlan, sok szempontból demoralizált, széthulló, békeidőben is számos hiátussal és szervezetlenséggel terhelt egészségügyi rendszernek kell szembeszállnia most egy olyan járvánnyal, amely végletekig fogja feszíteni mindannyiunk teljesítőképességét. Dr. Svéd Tamás aneszteziológus, a Magyar Orvosi Kamara titkára azt mondja, ebben a helyzetben nincs más választásunk, csak az őszinteség, írja a MedicalOnline.

...

– A koronavírusos betegek húsz százaléka szorul kórházi ellátásra, ennek mintegy fele intenzív osztályos elhelyezésre, légzéssegítésre, lélegeztetésre. Ha rohamosan nő a betegek száma, a magyar egészségügy képtelen lesz ellátni ezeket a fertőzötteket.

– Kevés az orvos, az ápoló, rossz állapotúak a kórházak?

– A hazai ellátórendszernek van  egy olyan pontja, amit eddig sokat kritizáltunk, de most profitálunk belőle: ezek éppen a régi, pavilonrendszerű kórházak, amelyek járvány idején lehetővé teszik az izolálást. Minden más szempontból a magyar egészségügy hátrányból indul azzal, hogy erősen leamortizált, évek óta alulfinanszírozott, átszervezésre vár. És ez akkor is így van, ha az utóbbi években tagadhatatlanul voltak fejlesztések, és a vidéki központokban megújultak a kórházak. De ez messze nem lesz elég ahhoz, hogy útját álljuk az elkövetkező kataklizmának.

– Eljön az idő itthon is, hogy arról kell dönteni, melyik COVID-19 beteg kapjon ágyat, légzéstámogatást, lélegeztetőgépet?

– Borzasztóan remélem, hogy nem jön el, de ennek az esélyét egyre kisebbnek látom

– Ilyen helyzetben egy orvos átmegy gépi üzemmódba?

– Muszáj neki.

– Csak az adtok alapján döntenek, hogy kinek van nagyobb esélye a túlélésre?

– Ezt kell tennünk, így van. Ez mindenképpen tragikus helyzet, és sokak számára új, néhányunknak kevésbé, hiszen életvégi döntéseket nem ritkán hozunk például az intenzív osztályon, mert a világon egyetlen ellátórendszer sem tudja mindenkinek élete utolsó leheletéig megadni a maximumot. Meg kell tehát határozni a pontokat, ahol az intenzív terápiának már nincs értelme, mert a beteg tartalékai elfogytak. Ilyenkor vissza kell vonulni a kezelésből. De ha tömegessé válnak a COVID-19 megbetegedések, telítődnek a kapacitások, olyan emberekről is kénytelenek leszünk lemondani, akiket a megfelelő ellátó személyzettel és eszközökkel még nagy valószínűséggel megmenthettünk volna.

– Kemény, őszinte szavak.

– A helyzet, amiben most vagyunk, mindenki részéről őszinte beszédet kíván. És ez nem a pánikkeltésről szól, hanem arról, hogy mindenki tudja, mivel állunk szemben.

– Önök, orvosok tudják.

– Tudjuk. De legyen egyértelmű kommunikáció. El kell ismerni a szűkösségeket, a kapacitáskorlátokat, az időhiányt. Ezek nem a gyengeség jelei, hanem a realitás. Lehet kamikáze-pilótákat képezni az orvosokból, de legalább mondjuk meg nekik. Tudják amúgy is, hiszen szakemberek, gyorsan összeáll a fejükben a kép: a példánál maradva ránéznek az üzemanyagszintjelzőre és tudják, hogy nem elég a kerozin a visszaútra. Miközben a cseh miniszterelnök bocsánatot tudott kérni azért, mert nem tudták megfelelően ellátni az országot védőfelszereléssel – amellett, hogy beszereztek sok mindent –, Magyarországon még mindig mintha azt szeretnék sugallani, hogy minden rendben van és mindenki mindenre felkészült.

– Mert talán attól tartanak, hogy az őszinteség nyomán kitörne a pánik.

– Én ugyan nem bánnám, ha a lakosság most egy kicsit riadtabb lenne. Sokkal nagyobb baj az, ha indokolatlan kincstári optimizmussal futunk neki valaminek, ami potenciálisan katasztrófával fenyegethet. Én most ijesztgetés-párti vagyok.