Szentgotthárd, végállomás

A rendszerváltás után is megmaradt az ötvenes évek elején kezdett gyakorlat, hogy a fővárosban megbetegedő és tartós gondozásra szoruló betegeket nem a környéken, hanem több száz kilométerre helyezik. Most sorra érkeznek a szociális otthonokba az OPNI öt éve utcára tett betegei – írja a Heti Válasz.

Az idei nyár egyik legnagyobb könyvszenzációjának bizonyult Hajnóczy Péter Jelentések a süllyesztőből című kötete; a mű a maga teljességében most látott először napvilágot. Az 1981-ben meghalt író a szentgotthárdi, elmebetegeket ápoló szociális otthon lefojtott, diktatórikus belső életét mutatta be; egy intézményét, ahol a valódi betegeket és a szimplán lakásuk megszerzéséért bezárt embereket egyaránt markában tartja az intézetet vezető, mindenféle egészségügyi képzettség nélküli „középkáder".

Ügyükből csak a rendszerváltás után lett igazi botrány: a „láthatatlannak" hitt otthonokat felfedezték a nemzetközi jogvédők, és hálós ágyba zárt, lekötözött pszichiátriai betegeket találtak. A főváros jelentős összeget költött az áldatlan állapotok felszámolására, s jó egy évtizedig úgy tűnt, hogy minden rendben van. Ám mostanra megint felforrósodott a levegő.

Az előző kormány idején leépítették a kórházi pszichiátriákat, lakat került az országos pszichiátriai intézetre (OPNI) is, ám ettől a betegek száma nem csökkent. Csak éppen jóval gyorsabban pörgetik ki őket a kórházakból, s a hivatalos megfogalmazások szerint „félő, hogy a szociális otthonok egy része kényszerből átvette a kórházak szerepét". Vagyis kezelésre szorulókat utalnak be jobb híján szociális intézményekbe, amelyek azután vergődnek, mert képtelenek megoldani a gyógyítási feladatot, mert nem arra valók. Szabó Máté ombudsman három éve arra hívta fel a figyelmet: a betegek fogva tartása emberi jogi problémákat is felvet. A szentgotthárdi otthonnak ugyanis saját „zárt osztálya" volt. A teljes írás