• nátha
    • Két náthagyógyszert el kellene felejteni - tiltás lehet a végük

      Két náthagyógyszert el kellene felejteni - tiltás lehet a végük

    • Tudományos bizonyítékok támasztják alá a húsleves gyógyerejét

      Tudományos bizonyítékok támasztják alá a húsleves gyógyerejét

    • Tízből csak három magyar fújja ki helyesen az orrát

      Tízből csak három magyar fújja ki helyesen az orrát

  • melanóma
    • Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

      Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

    • A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

      A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

    • Orvosi bravúr került a Guinness Rekordok Könyvébe

      Orvosi bravúr került a Guinness Rekordok Könyvébe

  • egynapos sebészet
    • Egy év alatt több mint 3000 műtét a kecskeméti egynapos sebészeten

      Egy év alatt több mint 3000 műtét a kecskeméti egynapos sebészeten

    • Egynapos sebészet: új szakmai kollégiumi tagozata van a területnek

      Egynapos sebészet: új szakmai kollégiumi tagozata van a területnek

    • Megnyílt az egynapos sebészeti ellátás Csepelen

      Megnyílt az egynapos sebészeti ellátás Csepelen

Szeretetnyelve és missziója a gondoskodás - Interjú Dr. Muszbek Katalinnal

Lapszemle 2024.02.19 Forrás: wmn.hu
Szeretetnyelve és missziója a gondoskodás - Interjú Dr. Muszbek Katalinnal

"És bírnám energiával még most is, hiszen egészséges vagyok – de egy ponton tényleg abba kell hagyni".

Vannak emberek, akik azzal a küldetéssel jönnek erre a világra, hogy mások életét jobbá, könnyebbé tegyék. Dr. Muszbek Katalin pszichiáter, a hospice ellátás hazai meghonosítója, a Magyar Hospice Alapítvány, illetve a Hospice Ház életre hívója, aki harminchárom év után januárban köszönt le orvosigazgatói posztjáról, épp ilyen ember. Miközben karrierje során rengeteg végstádiumú betegnek és családtagjaiknak tette könnyebbé és emberhez méltóvá az elmúlást, maga is óriási küzdelmeken ment keresztül. Ezekről is mesélt a wmn.hu-nak adott, talán minden eddiginél személyesebb interjúban.

Nemrég leköszönt a szervezet éléről, amit annak idején Polcz Alaine-nel hoztak létre. Úgy képzelem, a Magyar Hospice Alapítvány olyan, mintha a gyereke lenne…

Valóban gyerekemként tekintek rá, akit több mint harminc évig nevelgettem. Bár nem egymagam hoztam létre, de egy idő után szervesen hozzám nőtt. A családom azonban már a 70. születésnapom környékén arra buzdított, hogy ezt a nehéz feladatot, amit egy civil rendszer igazgatása jelent, adjam át valaki másnak. Hogy hetvenévesen már ne én vívjam a küzdelmeket.

Csak a jegyzőkönyv kedvéért: azóta öt év telt el.

Az a helyzet, hogy olyan sok teendő volt még itt. És bírnám energiával még most is, hiszen egészséges vagyok – de egy ponton tényleg abba kell hagyni. Így azt tűztem ki célul, hogy 75 éves koromban átadom az igazgatást másnak.

Már évekkel ezelőtt elkezdtem gondolkodni, kit választhatnék utódomnak. Az világos volt, hogy mindenképp orvost szeretnék a Magyar Hospice Alapítvány élére, amelynek a szemléletformáláson, illetve a betegek és családtagjaik lelki támogatásán túl fő feladata az egészségügyi ellátás. Így esett a választásom dr. Tóth Krisztinára, aki az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet Palliatív Osztályának vezetője, és aki egyébként húsz éve mellettünk dolgozik – így nyugodt szívvel tudom rábízni az alapítványt.

A döntéssel járt egyfajta gyászfolyamat is?

Mivel a pszichoterápiát a daganatos betegekkel továbbra is folytatom a házban, nem kísérte veszteségérzés a döntést.Ez az élet rendje: tudni kell lemondani dolgokról és változtatni. Persze ez soha nem egyszerű, így én is nagyon tudatosan készültem arra a pontra a karrieremben, amikor hátrébb kell lépnem.

Tíz évig voltam úgynevezett tanpszichoanalízisben, amelynek mentén nagyon sok mindent megtanultam magamról, és különböző, az ember életében lezajlódó folyamatokról, így az elengedésről is. (...)

Ma már messze vagyunk attól a gyakorlattól, amikor az orvosoknak nem tanácsolták a halálos diagnózis megosztását a pácienssel. A megfelelő, nyílt kommunikáció gyakorlatainak meghonosításában nagy szerepe volt. Mekkora falakat kellett az orvostársadalomban ledönteni ehhez?

 Erre jó példa lehet a következő eset: nagyjából két-három éve dolgoztam az Onkológiai Intézetben, amikor a munkacsoporttal meghirdettük az első konferenciánkat A diagnózis közlésének dilemmái címmel, amire nagy nevű szakembereket kértem fel előadni.

Eljött az eseményre 80–100 orvos, akik között óriási felháborodás tört ki, amikor elkezdtünk arról beszélni, hogy meg lehet osztani a diagnózist a rákbeteggel – természetesen megfelelően megválasztott, hozzá illeszkedő módon, az ő határait tiszteletben tartva a tekintetben, hogy mit szeretne tudni az állapotáról és mit nem.

Volt olyan orvos, méghozzá vezető orvos, aki ennek hallatára felállt, és kikérte magának, hogy arról beszélünk, hogy a betegeknek mihez van joguk. Büszkén hangoztatta, hogy a 40 éves praxisa alatt soha nem mondta meg senkinek, hogy mi a valóság a súlyos betegsége kapcsán.

Innen indultunk tehát ’90-ben – még az orvosok között is tabu volt a halál. A személyes hangú interjú elolvasható itt

Legolvasottabb cikkeink