Tabuk nélkül a jövő súlyos betegségéről, a demenciáról

Tabusítás és szőnyeg alá söprés nehezíti, hogy a közvélemény és az ellátórendszer súlyának megfelelően nézzen szembe az egyre fenyegetőbb jelenséggel, amit a demencia jelent – mondják a válaszonline páros interjújának résztvevői. Az átlagéletkor emelkedése miatt 20 évente duplázódik az Alzheimer-kórral és az annak következtében kialakuló demenciával küzdők száma a világban. A nemrég bemutatott Hűség című magyar dokumentumfilm egy idős házaspár történetén keresztül hozza megdöbbentően közel a problémát. És a kérdést: ugyanazok az emberek maradunk-e, ha elveszítjük közös emlékeinket? Nagyinterjú Arató Géza pszichiáterrel és Szekeres Csaba dokumentumfilm-rendezővel.

Kora reggel, ébredés után Antal mosolyogva lép Annához, hogy segítsen neki elkészülni, mielőtt a közös reggeli kezdődik. Angyali türelemmel terelgeti a gyermekien pontatlan mozdulatokat: „Vedd fel a papucsodat, jó? Lépjél bele! Na, gyere, lépjél bele a papucsodba, és akkor mehetünk is reggelizni. Lépjél bele, na. De ne mellé, bele! Vedd fel, úgy. Megyünk reggelizni. Az, az. A másikat is.” A készülődés így tart hosszú percekig.

Ha csak ennyit tudunk, Anna lehetne akár Antal kisgyermeke is, de a helyzet nem ez. A nő és a férfi 45 éve házasok. Annánál korábban Alzheimer-kórt diagnosztizáltak, évek óta nem képes önállóan ellátni magát, a betegség előrehaladtával beszédképessége, mozgáskoordinációja leépült. Antal nélkül nem tudna sem öltözködni, sem enni, sem sétálni. Bár a férfi jó állapotban van, a folyamatos jelenlét megterhelő; egy Komárom-Esztergom megyei idősek otthonában kért helyet maguknak.

Ez az élethelyzet az alapja Szekeres Csaba dokumentumfilm-rendező legújabb alkotásának, a Hűségnek. A film díjat kapott az Ars Sacra Filmfesztiválon, látható volt az idei Magyar Filmhéten, online premierje pedig a karanténidőszak végén, májusban volt a Vimeo oldalán. Nem ez az első magyar film, melyben az Alzheimer-kór és a demencia megjelenik – egy másik alkotó, Kollár István is nemrég jelentkezett az időskori problémát bemutató ismeretterjesztő jellegű alkotással –, de az biztos, hogy filmes feldolgozás még soha nem hozta ennyire közel a hazánkban is több ezer családot érintő betegséget. És nemcsak a betegséget, a véget is: sem a készítők, sem a család nem így tervezte, a sors végül úgy hozta, hogy a bemutatott nyolc hónap Anna és Antal közös életének utolsó időszaka lett.

A kicsi stáb ebben a nyolc hónapban némi túlzással együtt élt a Kora házaspárral, Annával és Antallal a Péliföldi Idősek Otthonában, hogy dokumentálják a férfi mindennapos küzdelmét felesége betegségével. És önmagával. „Amíg felismer, mellette maradok” – szól az elhatározás, melyben az elkötelezettség mellett ott van a fájdalmas dilemma is, hogy lehet egy határ felesége leépülésében, melyen túl nem bírja tovább viselni a terhet.

A Hűség személyes történet és egy borzasztóan összetett szociális-egészségügyi probléma – nem szándékolt – „képviselője” egyszerre. Nyilván a készítők oldaláról nem tervezett, hogy szenzitív időszakban debütált: ismét lábra kelt a pletyka, hogy a közeljövőben publikálják az évek óta hiányzó, de folyamatosan „mindjárt megjelenő” Nemzeti Demencia Stratégiát, az otthonápolási díjjal kapcsolatos politikai vita pedig újabb és újabb hullámokat vet a parlamentben és a sajtóban is. (A közelmúltban csak a gyermeküket otthon gondozók támogatása emelkedett, az idősebb hozzátartozóról gondoskodóknak továbbra is 38 vagy 58 ezer forintos állami kiegészítés jár.)

A dokumentumfilm szakértője – egyben Anna és Antal mellett harmadik „főszereplője” – Arató Géza pszichiáter. Amellett, hogy az idős feleség orvosa, ő adja a Hűség tudományos arcát, aki az alapvetően személyes történet mellett segíti a nézői tájékozódást, hogy mi és miért történik egy Alzheimer-kórral küzdő ember életében. (Arató a rendszerváltás után rövidebb ideig volt egészségpolitikus, országgyűlési képviselő is: a szociális, egészségügyi és családvédelmi albizottság elnöke volt.) A Válasz Online arra kérte őt és Szekeres Csaba dokumentumfilm-rendezőt, hogy a Hűség, vagyis Anna és Antal történetén keresztül segítsen megérteni a Magyarországon közel 250 ezer embert érintő demencia problémáját, az egyedüllét és az egymásrautaltság újraértelmezését és a „gyógyító halál” fogalmát.

...

- Az Alzheimer-kór és a demencia mennyire van kibeszélve Magyarországon? Tabu? Vagy frázis és szitokszó? 

Arató: Ma már nem érzem tabunak. Húsz-harminc éve a depresszió és a skizofrénia szégyellnivaló dolog volt. És ne feledjük: a szocializmusban pszichiátriai betegségek sora számított devianciának, vagyis bűnös dolognak, amiért felelős az, aki szenved tőle. Innen indultunk, ehhez képest mindenképpen jobb a helyzet. Egy társadalom állapotáról nagyon sokat elmond, hogy az elesetteiről hogyan gondolkodik. Itt a politikának és a médiának nagyon nagy felelőssége van.

Szekeres: Úgy érzékelem, a tabusítás ma is működik. A kérdés valójában az: fel vagyunk-e készülve a gondolkodásra és a párbeszédre erről a súlyos problémáról? És persze arra, hogy cselekedjünk is. Úgy látom, hogy egyelőre inkább eltoljuk magunktól ezt a gondot. Most még tavasz van, a tél pedig ki tudja, mikor jön – valahogy így. És közben reménykedünk, hogy a demencia elkerül minket.

Arató: A tendenciából azt látjuk, az átlagéletkor emelkedése miatt 20 évente megduplázódik az Alzheimer-kórral és demenciával küzdők száma a világban. Ez persze nem lesz mindig így, az arány egy idő után be fog állni, de egyelőre gyors emelkedést látunk. Ezzel együtt a gondoskodásra szorulók aránya is vészesen nő.

Az Egyesült Államokban már az egészségügy és a szociális ellátórendszer harmadik legköltségesebb része a demencia és az Alzheimer-kór. Ez intő jel nekünk is.

Szekeres: A felkészülés fontos lenne – mármint társadalmilag. Véleményem szerint amikor azt mondjuk, hogy „demens vénember”, akkor valójában magunkról beszélünk. Arról, hogy ez a sors minket is bármikor utolérhet. Nem feltétlenül úgy, hogy mi szenvedünk tőle, de része lehet az életünknek. Ahogy Antal életének is része lett. Ő mindennap abban reménykedett, hogy Annának nem romlik az állapota. Ebben a lelkiállapotban elképesztően kicsi dolgoknak lehet örülni. Többek között erre jöttem rá Annának és Antalnak köszönhetően.

További részletek a cikkben.