Testközelből egy barát kórházi pokoljárása

A most véget ért esztendőben H. barátom kórházi pokoljárása nyomán testközelből láthattam, milyen, amikor valaki átkerül a „másik oldalra”, egészségesből beteg, autonóm felnőtt polgárból kiszolgáltatott, a helyzetéről nem tájékoztatott, szenvedésében magára hagyott, megalázott emberré válik. Igaz, H. betegségéből adódóan nem panaszkodott, amikor tavaly februárban bekerült a Szent János Kórház neurológiai osztályára. Agyvérzése és az ezt követő bevérzések következtében afázia alakult ki nála: elvesztette beszédkészségét, írja a magyarhang.org portál szerzője. 

Nem panaszkodott éppen ezért sem a bánásmódra, sem az állandó, a kívülről érkező látogató számára letaglózó húgyszagra. Nem kifogásolta, amikor a kihűlt ebédet elvitték az éjjeliszekrényéről (ahelyett, hogy segítettek volna neki enni), amikor a katéterezésből eredő „baleset” következtében a nővér üvöltve rángatta le róla az átázott pizsamát, amit aztán a sarokba hajított. Barátomra vékony pokrócot dobott, majd – talán nevelési szándékkal – rányitotta az ablakot. Néhány nappal később kifejlődött tüdőgyulladását már nem itt, hanem a budakeszi szanatóriumban kúrálták ki.

Betegségének okát, hogy miért ismétlődnek rendre az agyi bevérzések, sem a Jánosban, sem a Szent Imre Kórházban nem ismerték fel. (A család úgy döntött, sürgősen átjelentkeznek a XI. kerületbe, nehogy még egyszer végig kelljen szenvedni a János tortúráit.)

Fiatal kezelőorvosa a Szent Imrében közel egy hét után, elbocsátásakor alá akarta vele íratni a hivatalos papírokat, fogalma sem volt arról, hogy fél éve képtelen írni és olvasni. A folytatás egyébként szerencsés: az Amerikai úton megállapították az ismétlődő kisebb agyvérzések okát, egy kiváló professzor december közepén megműtötte.

Hasonló tapasztalata szinte mindegyik magyar családnak van... Fontos lenne, hogy a – gyakran – megalázó orvosi, ápolói viselkedés eltűnne a hazai egészségügyi intézményekből.