Tévhit, hogy pénzzel megelőzhető a kiégés

Dr. Papp László ápoló a Sürgősségi Betegellátó Osztályon. Az SZTE SZAOK, ETSZK és FOK oktatójaként az elméleti ismeretanyag átadásán kívül gyakorlati mentorálásokat is tart. Lehet-e egyszerre kívül maradni és bevonódni a beteg szenvedésébe? Milyen segítséget kapnak az ápolók az átélt helyzetek feldolgozásához? Gyógyult-e a páciens, amikor már önálló életvitelre alkalmas? Dr. Papp Lászlót az ápoló-beteg kommunikációról kérdezte az u.szeged.hu. 

– Ön az SBO-n, kritikus állapotú betegek között dolgozik ápolóként. Miben befolyásolja az osztály az ápolói módszereit?

– Az SBO nagyon különleges hely. Senki nem kerül tervezetten a sürgősségi osztályra, ez egy váratlan helyzet, a váratlan helyzetek pedig stresszel járnak. Zaklatottak, idegesek, stresszesek a betegek és a hozzátartozók is; ebben a felhangolt helyzetben kell nekünk empatikusnak lennünk, de közben nem bevonódnunk: tüzet tűzzel eloltani, kiabálást kiabálással megszüntetni nem lehet. Ha bevonódok a sírásba, a stresszbe, a kiabálásba, a zaklatottságba, ártok a betegnek, mert nem tudok objektíven segíteni, viszont ha kívül maradok belőle, akkor meg azt fogja hinni, hogy ő egy tárgy. Én nem szeretném, hogy a beteg úgy érezze magát, mint egy asztal. Szóval egyszerre vonódunk be és nem vonódunk be.

– Hogyan lehet ezt kivitelezni?

– Nem akarom a filozófusokat provokálni, de nem hiszek a formális logikában, ami szerint, ha valami nem igaz, akkor szükségszerűen hamis. Annál sokkal árnyaltabb a világ, hogy feketére és fehérre, igazra és nem igazra osszuk. Tehát azt gondolom, hogy lehetséges egyidejűleg bevonódni és kívül maradni a beteg szenvedésén. 

– Ha meghallom, hogy ápoló, rögtön a fizikai jellegű segítségnyújtás jut eszembe. Valóban inkább ez az aspektus van a köztudatban a pszichés támogatással szemben?

– Igen, hiszen teljesen logikus; a klasszikus ápolói szerepet úgy is hívja a szakirodalom, hogy biomedikális szerep. Gyakorlatilag valóban arról szól, hogy gyógyszereket adunk, támogatjuk az orvost a kezelések lefolytatásában. Azonban ezt már meghaladtuk, holisztikusan tekintünk a szakmánkra. Kétségtelenül van fizikális aspektus, ez elengedhetetlen, ugyanakkor van pszichés, szociális, adott esetben spirituális aspektus is.

– Ez eléggé nagy feladat; mennyire lehet a gyakorlatban kivitelezni? Esetleg van beosztás, hogy ki mire helyezi a hangsúlyt?

– Ilyen is lehet, azonban én azt gondolom, hogy a jó ápoló mindennel foglalkozik. Persze, nem egyszerre. A személyre szabott ellátás lényege, hogy mindig azt nyújtjuk, amire éppen szüksége van a betegnek. Egy gyakorlati példát hadd mondjak: az idős embernek lehet az a problémája, hogy ki van száradva, ő kevésbé fog pszichés támogatást igényelni, hiszen lehet, hogy a tudata nehezen elérhető. Ilyen esetekben a fizikális aspektus a fontos. De ahogy jobban lesz, abban a pillanatban szeretne a családjával kapcsolatot tartani, eszébe jut, hogy mi lesz otthon az állatokkal és a többi. Abban a pillanatban a pszichoszociális aspektus lesz a fontos. A spirituális aspektus hol jellemző, hol nem. Van kórházi lelkészünk is, aki egyébként a fogadalmi templomból jár át hozzánk. Amikor ez nem merül föl, mi vagyunk ott, ápolók. Az orvosok is folyamatosan ott vannak, csak az egy teljesen más szerep. Náluk az egészség-betegség viszonya van fókuszban, mi pedig próbáljuk az egész embert nézni.

– Mennyire tud a személyre szabott ellátás megvalósulni? Van rá idő, kapacitás?

– A kapcsolat típusa állandó, a kapcsolat erőssége változik. A személyre szabottság alapvető. A hallgatóknak azt szoktam mondani, hogy felejtsék el, hogy van magas vérnyomásos beteg, cukorbeteg, vagy sérvműtét. Persze van, de mégis azt kell nézni, hogy a magas vérnyomás mint betegség megjelenik egy emberben, akinek egyébként van felesége, cukorbeteg, egy kicsit rosszul lát, meg lehet, hogy egy kicsit zsibbad a keze, mert sportolt a múlt héten. Komplexitásában kell látni, holisztikus látásmód nélkül nincs semmi az egészségügyben. Az időnyomás miatt viszont a kapcsolatot kevésbé tudjuk elmélyíteni. Régen a fekvőbeteg-osztályokon olyan mértékig ismertük a beteg preferenciáit, hogy tudtuk, mit szeret reggelizni. Ma folyamatosan jönnek a mentők, a betegek. Ezt az időnyomást nagyon károsnak tartom. Egykor fekvőbeteg osztályon dolgoztam, neurológián. Ott egy átlagkezelés 7-10 napig tartott. Ez most 3-5 nap.

A teljes interjú az u.szeged.hu-n.