Túlélhető-e egy műtét hálapénz nélkül

Mi van, ha a páciens nem fizet, senkinek nem csúsztat borítékot? Ehelyett – mint aggódó beteg – kérdésekkel bombázza az altatóorvost, valamint a műtétet végző kezelőorvost, és az ápolószemélyzetet? Mi több, rámenősen követeli a tájékoztatást a kórház főigazgatójától és betegjogi képviselőjétől is? Mi lesz a sorsa a betegnek, ha nemcsak hogy nem fizet, de még a jogait is hangoztatja? Az atlatszo.hu riportere ennek járt utána.

Amit leírok, szubjektív tapasztalat. A főáramú közfelfogás szerint a kórházi fekvőbeteg ellátásban hálapénz nélkül – ami gyakorlatban legtöbbször nem utólag, a megfelelő “kiszolgálás" miatti elégedettségből adott, hanem a gyógykezelés előtt vagy közben, a tisztességes, korrekt bánásmód reményében gazdát cserélő összeget jelent – képtelenség minőségi szolgáltatáshoz jutni. Így a legtöbb ember (de legalábbis a páciensek jelentős hányada) kizárólag fizetett, “fogadott" orvossal mer egy operációnak nekivágni.

Betegként szerzett tapasztalataim minderre rácáfolnak. Páciensként az intézményrendszerben való tartózkodásom alatt senki nem utalt vagy célzott arra, hogy fizetnem kéne. Még közvetett, ráutaló módon sem.

Páciensként megkérdeztem egy, magánszolgáltatónál, illetve állami kórházban egyaránt dolgozó, vezető beosztású orvost: van-e jelentősége annak, hogy egy ilyen típusú műtétet ki végez, illetve ha valaki fizet, van-e lehetőség arra, hogy ténylegesen gyorsabb kiszolgálásban, emelt szintű bánásmódban részesüljön? A felelet az volt, hogy rutinszintű, majdhogynem futószalagon végzett beavatkozásoknál ennek de facto semmi relevanciája. (A műtéteket amúgy is egy legalább három-négy fős stáb végzi (operáló, illetve altató orvos, valamint az asszisztenciájuk) egy vagyonba kerülne, ha mindegyiküket meg akarnánk fizetni, így toborozva egy “álomcsapatot.")

A várólistákat persze – akármilyen más protokollhoz hasonlóan – egy bennfentes személy tudhatja manipulálni. De nyilvánvalóan ennek látható korlátai vannak. A borítékot csúsztató páciens legtöbbször annak reményében (is) “tejel", hogy cserébe soronkívüliséget, gyorsabb ellátását kap. Akkor is, ha ez szakmailag nem indokolt, csupán lélektani okokból szeretne mihamarabb túlesni rajta. Valójában erre kevés az esély.

Egy régióközponti, megyeszékhelyi kórház sebészeti osztályán napi szinten is tömegméretekben jönnek sürgős, akut esetek, amelyeknél feltétlenül be kell avatkozni. Ha egy ilyen nagyobb kórházban nyolc-tíz orvos is pénzért folyamatosan előbbre rakatná a betegeit, az egész rendszer felborulna. A paraszolvenciának az esetek nagy részében csupán lélektani jelentősége, placebohatása van. Semmiféle konkrét, megfogható előnnyel nem jár.

Sok tekintetben olyan a “fogadott orvos" intézménye, mintha egy bűncselekménynél a sértett/feljelentő akarná pénzzel megszabni, az ügyében ki végezze a nyomozást. Egyébként a hálapénz – paradox módon – lényegében csak akkor jogszerű, ha semmit nem kérnek vagy adnak érte.

Az elég nyilvánvaló, hogy egy közkórházban nem teheti meg (de egy magánkórházban se: ott aztán végképp nem) az orvos, hogy az intézményfenntartó kontójára biztosít jobb, gyorsabb elbánást, miközben a beteg ezért nem a tulajdonosnak, hanem neki fizet. Számla nélkül, adózatlanul. Egyetlen piaci cég sem engedné, hogy munkatársai az ügyféllel a hátuk mögött “leboltolva" az ő kárukra “fusizzanak."

Ha ezek után javaslatot, tanácsot kérne tőlem valamely, az én cipőmben járó beteg, én azt mondanám: ne fizessen. Igazából az orvosnak nem sok eszköze van arra hogy kockázat nélkül informális juttatás lerovására ösztökélje betegét. A hatályos jogi szabályozás alapján a hálapénz a beteg által adható, de az orvos által nem követelhető vagy kényszeríthető. Nem szabható az ellátás lefolytatásának feltételéül. Ez utóbbi szabadságvesztéssel is fenyegetett vesztegetés, amiért indult már orvosok ellen büntetőeljárás Magyarországon.

További részletek a weboldalon.