Úgy jöjjenek be, hogy a félelem nem ül a nadrágjuk szélén

Egy kórházi épület, ahol mindenki az elvesztett szabadságát keresi – a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet Művészetterápiás Részlegén figyelmet, életteret, és az alkotás örömét kínálják a skizofrén, depressziós és függő pácienseknek. De hogy jelennek meg a vásznon a félelmek és a fájdalmak? És mi köze mindennek a szülinapi tortákhoz? A hvg.hu riportja.

Foglaljatok helyet a páholyban, máris jövök – mondja Bender Márta, a Nyírő Gyula OPAI művészetterápia-vezetője, miközben egy vörös pléddel letakart kanapéra mutat. Hatalmas, színes szobában vagyunk, a páciensek állványok előtt, asztalok fölött tanakodnak a következő ecsetvonáson. A teret megtölti a festékszag, a rádióból ABBA-sláger szól.

A terápia osztályos foglalkozásként indult, közel húsz év alatt azonban önálló részleggé nőtte ki magát. Ez idő alatt hatalmas, több mint kétezer darabból álló gyűjtemény jött létre. Mint minden kiállításon, úgy a legutóbbin, a Világunk lefestve tárlatán is lehetett képeket vásárolni – ilyenkor a vételár fele az alkotót illeti meg, a másik felét a szervezők visszaforgatják a művészetterápiás rehabilitációba.

Sokféle páciens jön ide alkotni, például függők, skizofrén betegek, mániás depressziósok. A részvétel nem kötelező, csak ajánlott, ezért mindig változó, meddig van egyben egy csapat, de ennek a műhelynek természetesen a körforgás a szépsége: az, hogy a betegeket apránként megerősítve „kiengedhessék a nagy ajtón”.

Amikor Bender Márta idekerült, pár száraz ecseten és beszáradt vízfestéken kívül nem is nagyon volt más, a kórház főigazgatójával együtt azonban mertek nagyot álmodni. Alkotótáborokat szerveztek, a műhelyt pedig folyamatosan fejlesztették, hogy végül létrejöhessen a mostani békés kis sziget. A vezető egy, a karanténidőszak után mindenki számára átérezhető gondolattal magyarázza, miért is olyan fontos, hogy a műhely nyitott legyen.

„Nem győzöm hangsúlyozni, hogy csak úgy lehet alkotni, ha tér van. Ha bezárnak minket egy 20-30 négyzetméteres lakásba, az nem arra való, hogy ott éljünk. Ott maximum csak aludni lehet. Kibontakozni, életet elkezdeni semmiképpen. Ha erre rájön még egy trauma, vagy valamilyen súlyos pszichózis, képtelenség, hogy az ember kinyissa a lelkét, ez abnormális” – magyarázza.

Hogy a nyitottságot mennyire komolyan gondolja, arról az épület is árulkodik: korábban egy faházban működtek a kórház udvarán, és csak később kapták meg a mostani, tágasabb részt. Bender Márta számára volt egy külön iroda, amit nemes egyszerűséggel kivágatott. Nem akarta ugyanis, hogy a betegeknek szégyenkezniük kelljen azért, mert be kell kopogniuk, és meg kell kérdezniük, bejöhetnek-e. „Ez egy szükségtelen plusz frusztráció lett volna. Ez az egész tér csak akkor tud lüktetni velük, csak akkor tudnak átszellemülni, ha az egész illatát az orrukban érzik. Számomra ez a modern pszichiátria kulcsa: a gyógyszernek és a terápiának karöltve kell járnia.”

További részletek a cikkben.

Fotó: Nyírő Gyula Kórház