Vajúdó reform: Az a gyerek így vagy úgy, ki fog jönni

Rácz Jenő szerint a riogatással és az akadályok keresésével épp a régóta várt változást és felzárkózást gátoljuk, az eddigi reformok is emiatt buktak el. A kórház szövetségi elnök azt látja: hathatós lépések történnek, esélyt kaphat az ágazat. A betegek megfognak gyógyulni! A Vasárnap reggel készített interjút a Magyar Kórházszövetség elnökével, a veszprémi kórház főigagatójával.

– Állítólag Ön a Fidesz szócsöve, a szakma védelme helyett politikai nyilatkozatokat tesz – ezzel vádolják legalábbis egykori „kenyéradói", a szocialisták. Mit szól ehhez?
– Az elmúlt években sem üzengettem senkinek lapok hasábjain, most sem teszem.

– De cserbenhagyta az egészségügyben dolgozókat, nem állt ki az érdekükben?
– Én a Magyar Kórházszövetség elnöke vagyok, kórházat irányítok, ilyen minőségemben nem dolgom a dolgozók védelme. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az előkészületek alatt folyamatos volt a konzultáció az orvosokkal, szakdolgozókkal, közösen folyt a szakmai munka, csakis így lehetett a mostani reformfolyamatokat is előkészíteni. Ilyen tekintetben nem gondolom, hogy ne lenne közös az ügy és az érdek. Korábban és legutóbbi állásfoglalásunkban is nyilvánvalóvá tettük, hogy az ágazatnak azonnali beavatkozásra van szüksége, ez pedig minden érintett érdekében létszükség.

– Az állásfoglalásban markáns változásokat említettek mint alapvető elvárást, a mostani válto-zások meghozzák ezeket?
– A kiindulási pont régóta tiszta. Mégpedig az, hogy a jelenlegi ellátás ebben a struktúrában és erőforrásokkal olyan mély válságban van, hogy a kozmetikázás semmit sem segít: át kell szabni és újraépíteni az egészet. Az eddigi reformtörekvések épp ezt nem hozták meg. Most a Semmelweis Terv olyan elemeket tartalmaz, ami valóban a felzárkózás irányába mutat.

– Mire gondol? Mit hoz mindez az egészségügyben?
– Az elmúlt reformok folyamatosan szembekerültek a helyi vagy épp a politikai érdekekkel. A meglévő heterogén szerkezet ezt eleve kódolta, úgy pedig reménytelen is volt bármilyen változta-tást végrehajtani. Az, hogy az intézmények nyolc különböző tulajdonosi körbe tartoztak, hogy volt a Honvédségnek, a MÁV-nak, a BM-nek, az egyetemeknek, az egyháznak, ez olyan anomáliákat teremtett, ahol eleve borítékolható volt a kudarc, az állandó ellenérdekeltség. Megváltozik az az alapállás, hogy az állam a feladatot az önkormányzatokhoz dedikálja, miközben forrást nem ad hozzá. A másik döntő, hogy megpróbáltak a szerkezethez alapjaiban hozzányúlni, figyelembe véve azt az alapszabályt, hogy egy sokelemes rendszerben csak annyit szabad változtatni, aminek a hatása látható.

– Mikor? És mi lesz majd konkrétan látható?
– Először is szögezzük le: olyan pillanatban vagyunk, amikor a változtatás kockázata kisebb, mint annak, ha nem nyúlunk semmihez.

– Bocsánat, de ha ez ennyire egyszerű, eddig miért nem történt semmi, miért haltak el mindig a hangzatos tervek, akár az Ön vezetése alatt is?
– Letettünk mi is az asztalra azért egy nagyon markáns programot, öt elemből állt, aztán nem az lett végrehajtva.
Felvázolódott, és el is fogadtak egy ilyen átfogó tervet, aztán 180 fokos fordulattal fordítottak ennek hátat, és teljesen más történt. Aztán a liberális vezetésű tárcánál újabb koncepció született, ami elindult, aztán a végrehajtásban már megjelentek a hibák, az egész pedig megállt.

– Most elégedett?
– Aki most azt mondja, hogy elégedett, minimális célokat tűzött ki maga elé. Én akkor leszek elégedett, ha végre a beteg is megérez ebből valamit. Ha azt látja, hogy jobb ellátást kap, átlátja a rendszert, és mindez rentábilisan fenntartható. Tény, hogy ilyen mélyre eddig egyetlen reformkísérlet sem „nyúlt", az új finanszírozási szerződések megköttettek, a hurráoptimizmusra azonban nincs ok. Téved, aki azt gondolja, hogy ebből idén milliárdos megtakarításokra számíthatunk. Ha ez jól működik, jól koncentrálódnak a források, életképes marad a rendszer, de felszabaduló pénzeket nem hoz. A rendszer most tényleg a végállapotában vegetál, nincsenek tartalékok. Nem lehet csodákat várni, hogy majd felújítások, felhalmozások lesznek, és nincs szükség pénzre.

– Kilenc kórházban megszűnik az aktív ellátás. Ez elég?
– Összesen 15-ben, kilenc teljesen funkciót vált, a többi pedig beolvad a nagyobb intézmé-nyekbe. Van egy vízió, ahová el kell jutni, lépésről lépésre. Meg kell nézni, hogy ma mennyi beteg van Magyarországon, ezt pedig hány intézmény képes ellátni.

– Hány kórházra lenne szükség?
– Százra, most van 128, ehhez képest a mostani egy jelentős lépés. De látni kell a járulékos következményeket. Hogy egy intézmény bezárása továbbgyűrűzik. A kórház adott helyen nemcsak az ellátást nyújtja, nyújtotta, hanem munkahelyet is ad. Ha mindez egy tollvonással megszűnik, az akár a település összeomlásához is vezethet, munkanélkülieket „termel", ami az összes többi szolgáltatásra is hatással van – hiszen nem maradnak „fogyasztók". Ugyanakkor nem akar senki olyan helyen szülni, ahol mondjuk havonta egy szülést vezetnek, nincs elegendő szülész, nincs gyerekosztály, aneszteziológia, de bármely más területet is mondhatnék.
Az egész nem is kizárólag pénz kérdése, hanem elsősorban emberi erőforrásé, hogy nincs annyi orvos, egészségügyi dolgozó, amennyi szükséges lenne ekkora kapacitás ellátásához. Meg kell értenie az embereknek, hogy itt nem a hely a lényeg, hanem a kérdés: meggyógyul vagy meghal, esetleg nyomorék marad. Ha ezt világosan elmondjuk, sokkal könynyebben fogadhatják akár azt is, ha ezért mondjuk többet kell majd utazniuk.

– De mégis mikor érezhető a változás? Hogy sikerült-e a kísérlet?
– Minimális elvárás, hogy először a romlást megállítsuk. Utána el kell indulni felfelé, ennek a „súlyos következménye", hogy a betegek életben fognak maradni. Ne adj’ isten!, meg fognak gyógyulni. Ami persze együtt jár majd azzal, hogy mindez többe is fog kerülni, hiszen ezek az emberek majd tovább élnek. Tény ugyanis, hogy ma a magyar lakosság kevesebbet él, mint amennyit a gazdasági körülmények lehetővé tennének. Nagyon jól látszik már egy-egy területen, hogy mennyit segít egy jól kialakított ellátási rend. Amikor kialakultak a szívkatéterezést végző központok, jelentősen nőtt a túlélés esélye, emberéletekben mérhető a változás.

– Állítólag káosz van, a háziorvosok szakfelügyelője pedig azt jelezte, hogy semmit sem tudnak még az új betegutakról. Valóban minden időben és terv szerint zajlik?
– Nem tudom, ők mit látnak, mit kaptak meg, de az intézményekhez megérkeztek az új számok, hogy milyen és mekkora feladatokat osztott rájuk az új rendszer. Az időfaktor az egészségügyben döntő, de a változásokkal kapcsolatban még soha nem hallottam olyat, hogy a megfelelő ütemben történne minden: vagy túl gyors, vagy túl lassú. A lényeg, hogy a szereplők hozzá tudjanak szokni, a betegek is átlássák a rendszert. Nyilván, ha összesűrűsödnek a dolgok, az bizonytalanságot hoz, de már nem kell találgatni. Nem az van, hogy nem aggódok, de nem a riogatás a feladat. Az egyén gyógyulásában a hitnek nagy szerepe van, hogy tudja és el is higgye, hogy meg fogják gyógyítani; ez ugyanis bizalom és hit nélkül nagyon nehéz. Akik pedig megszólalnak a nyilvánosság előtt, azoknak ezt is szem előtt kell tartaniuk. Minden a tudáson, az információkon alapul, ez segítheti az anomáliák felszámolását.

– Miért tartotta fontosnak, hogy elsőként álljon ki, hogy bejelentse: az Ön kórházában engedé-lyezi, hogy az orvosok hálapénzt fogadjanak el?
– Nem engedélyeztem. Ha nem nyilatkozom, a törvény értelmében tilos a paraszolvencia, vagyis kriminalizálom a kérdést. Akár ha egy doboz bonbont fogad el mondjuk egy kollégám, azt szankcionálnom kellene. Holott a hálapénz ennél sokkal összetettebb kérdés, amit nem gondolom, hogy törvényi keretekkel, vagy főigazgatói hatáskörben kellene rendezni. Az a baj, hogy összemo-sunk sok mindent, amit inkább rendezni kellene. Egy kalap alatt kezeljük, amikor valaki előre kiköveteli a pénzt, vagy utólag elfogadja, ha valóban hálásak a munkájáért. De ugyanúgy egészen más az a szülész, aki a szabadidejében bármikor ugrasztható.