Válasz Takács Péter államtitkár nyilatkozatára

A Hetek című hetilapnak adott interjút Takács Péter egészségügyért felelős államtitkár két hete, és közölte: a következő időszakban biztosan nem lesz béremelés az ágazatban. De miért is lenne, csóválta a fejét az államtitkár, hiszen: „Mivel a kollégáink túlnyomó többsége hölgy az egészségügyben – szakdolgozóknál abszolút többségben vannak, és az orvosoknál is, főleg a fiatalok körében –, azt se felejtsük el, hogy hamarosan megduplázódik a családi adókedvezmény és a háromgyerekes édesanyák, januártól pedig a 40 év alatti édesanyák válnak adómentessé. Szóval lesz keresletnövekmény az egészségügyben, csak nem pántlikázottan, hanem a családpolitika keretein belül". A nyilatkozat sokaknál kiverte a biztosítékot, de bocsánatot azóta sem kért az államtitkár. Szonja megrendítő írása a témában a wmn.hu-n. (Szonja ápoló egy magyarországi kórházban, és csak így, álnéven szólalhatott meg.) 

Nem, ez nemcsak elhibázott kommunikáció. Nemcsak egy elszólás. Ez a mondat tükör – annak a rendszernek a tükre, amely rendszer vak, ha a nőkről van szó.

Ha nőnek születtél, láthatatlan vagy. Már megint.

Nőnek lenni az egészségügyben nemcsak azt jelenti, hogy dolgozol. Azt is jelenti, hogy csendben dolgozol.

Azt jelenti, hogy miközben mások alszanak, te még mindig a munkahelyeden vagy. És miközben mások ünnepelnek, te épp altatsz, varrsz, vigasztalsz, vért törölsz, infúziót cserélsz, dokumentálsz.

És adott esetben azt is jelenti, hogy te vagy az, aki mindig „ráér”, aki „el tudja vinni az éjszakát”, akinek „úgyis mindegy, nincs gyereke”, tehát neki „könnyebb”. De nem könnyebb.

A gyermektelenség nem mindig választás. Sors. Biológia. Veszteség. Vagy csak egyszerűen nem adatott meg. De a rendszer ezt nem látja. Vagy, ha látja is, legfeljebb hibának tekinti. Egy életforma a szemében a gyermektelenség, amiért büntetés jár.

Hát milyen ország az, ahol nem a teljesítmény számít a hivatásodban, hanem hogy hányszor szültél?

Nap mint nap ott vagyunk, mi, akik „túl sokan vagyunk”. A reggeli viziten, az éjféli újraélesztésnél, a sürgősségi osztályon, amikor bedől az egész. Ott vagyunk az intubálásnál, a fertőtlenítésnél, a zárójelentés megírásánál. Ott vagyunk, mikor más már nem bírja. És a jelenlétünk nem szerepel semmilyen rubrikában. Nincs lekönyvelve, hogy éjjel kettőkor is felvettük a telefont, hogy plusz órákat vállaltunk, hogy elmentünk helyettesíteni, pedig már a harmadik napja nem aludtunk rendesen. Nincs nyoma, hogy fogtuk a kezét annak a betegnek, aki félt. Annak, aki tudta, hogy most hal meg. Annak, aki nem beszélt magyarul, de értette, hogy mi mellette vagyunk.

Mi nemcsak fizikai munkát végzünk. Érzelmi munka is nap mint nap átélni, hogy emberek sorsa van a kezünkben – és közben tudni: a mi sorsunk senkinek nem fontos.

A megbecsülés hiánya nem új – de most már ki is mondják.

A teljes cikk a wmn.hu-n.