Elképzelhető, milyen keserves stációkon kellett keresztülmennie, hogy felmondja a kötelező lojalitást.
Az államtitkár belevágott a rezidensek megtartásának programjába, harcolt a kórházak adósságainak állami átvállalásáért, megkísérelt fellépni a paraszolvencia ellen, csökkenteni igyekezett a várólistákat, emelni próbálta az orvosi és ápolói fizetéseket, de semmire nem kapott elegendő fedezetet. A szakmában mindenki tudta, hogy Zombort a sajátjai vezették meg: ígértek neki, hogy ígérhessen, és közben a végsőkig húzták az elégtelennek bizonyuló kifizetéseket.
Mindazonáltal merőben szokatlan, hogy egy ilyen valóban felelősségteljes beosztású minisztériumi vezető, akinek a rábízott ágazatban mindennap operatív döntéseket kell hoznia, csupán három napot ad kormányának döntése tudomásulvételére. Normális esetben a felek ezt a lépést tervezetten, a nyilvánosságot sem kizárva, hetekkel korábban előkészítik. Megkeresik az utódot, hogy annak egy átmeneti idő alatt, a még hivatalban lévő államtitkár segítségével módjában álljon felkészülni a folyó ügyekből. A mindig higgadt Zombor Gábortól kivált elvárható volt, hogy előrelátó lelkiismeretességgel működjön közre a zökkenőmentes váltásban; még akkor is – vagy éppen azért –, ha netán tényleg az egészségi állapota kényszerítette távozásra.
Amennyiben tehát mégis ezt a rapid megoldást választotta, annak az őt ismerők mértékadó feltételezései szerint nyomós szakmapolitikai oka lehetett. Ezeket latolgatja Mészáros Tamás a 168 Óra című hetilapban.