Bár a vérplazma adás szabályai ismertek, sokan megélhetési okból nem tartják be, és úgy tűnik, senki nem is tartatja be azokat.
Évente negyvenötször, azon belül legfeljebb háromnaponta adható vérplazma, mégis vannak, akik akár naponta háromszor is lecsapoltatják magukat. Ki állítja meg őket? - tette fel a kérdést a 24.hu riportjában, melyben "sorozatplazmázók" beszámolója alapján térképezi fel a plazmaadás színét és visszáját.
A riportban már az elején leszögezik, hogy vérplazmát adni derék és bátorítandó cselekedet, helyes, hogy a donorok pénzt kapnak a vérplazmájukért, természetes, hogy a plazmagyűjtő cégek és a plazmából gyógyszert készítő vállalatok nyereségre tesznek szert. Viszont adódik két fontos kérdés: az állam vajon megfelelően védi a gyakran mélyszegénységből érkező, a könnyen kijátszható szabályok megkerülésével saját egészségüket kizsákmányoló donorok érdekét? Vajon igazságosan oszlik meg a profit a vérplazmaüzlet három szereplője, a plazmaadók, a plazmagyűjtők és a gyógyszergyárak között?
Ugyanis, bár a szabályok ismertek, sokan megélhetési okból nem tartják be, és úgy tűnik, senki nem is tartatja be azokat.
„A plazmaközpontokban jól tudják, hogy sok donor több helyre jár, de levédik magukat azzal, hogy aláírjuk, hogy annál az egyetlen cégnél plazmázunk. Volt, hogy a délelőtti szúrásnál még vérzett a karom a reggeli plazmaadástól, de a nővér szó nélkül megtörölgette, lefertőtlenítette, nem mondta, hogy ne legyek barom, ne nyírjam ki magam. Tizennyolc és hatvan év, 50 és 130 kiló között mindenkit felvesznek, akinek nagyjából normális a vérnyomása. Együtt plazmáztam egy duci asszonnyal, gyanús volt, hogy terhes, rákérdeztem, mondta, öthónapos, de az orvos nem vette észre, vagy inkább nem akarta észrevenni. Vagyis együtt lopták el a fehérjét a magzattól. És betegek is plazmáznak, meg olyan fiatalok jönnek, akik előtte nap ittak, gyógyszereztek, drogoztak, aztán csodálkoznak, hogy a lábuk fáj, a fejük fáj, a szívük fáj, összeesnek, pláne nyáron, amikor kieresztik őket a melegre” - mondta el a lapnak az egyik riportalany.
Adódik a kérdés, hogyan fordulhat elő, hogy a plazmavétel előtti orvosi vizsgálatot végző orvos, majd a tűt a vénába helyező asszisztens nem veszi észre, vagy ha észreveszi, nem teszi szóvá és nem blokkolja a plazmaadást, amikor a donor karján meglátja a friss szúrásnyomot?
A plazmagyűjtő cégek miért nem kapcsolják össze adatbázisaikat? Miért nem védik meg Marcsit és a marcsikat az önkizsákmányolástól? A plazmagyűjtő cégeknél dolgozó orvosok hogyan fésülik össze ezt a helyzetet a hippokratészi esküjükkel?
S ha már a cégek nem kapcsolják össze az adatbázisaikat, miért nem kötelezi őket erre az állam?
További részletek a teljes cikkben