Lajtavári doktorúrnak jeligére

Tisztelt doktorúr!
Ön az egyik levélírónak írt válaszában azt írta, hogy azt vette észre, hogy egyre többen vesszük magunkra mások problémáját, pedig mindenkinek épp elég a saját baja. Feltételezem az én levelemet is beleértette (Nem bírom tovább volt a jeligéje, és hasonló választ kaptam.). De a bajunk más ember problémájából is adódhat. Mivel együtt élünk azzal az emberrel, akinek van egy betegsége, rossz szokása, stb. Úgy gondolom, hogy éppen ezért veszem én
is magamra az illető problémáját, mivel engem is érint. Mert ha nem egy házban élnénk, valószínűleg nem érdekelne az alkoholizmusa! Nem érdekelne, hogyan teszi tönkre a saját életét addig, amíg az enyémet és a páromét tönkre nem teszi!

Csak a véleményemet szeretném megosztani Önnel, mert én a saját szemszögemből másképp látok pár dolgot.
Amíg valaki nem él együtt egy gyógyíthatatlan beteggel, vagy
alkoholistával, addig nem tudja milyen úgy hazamenni munkából, hogy vajon mi vár otthon? Milyen állapotban találom az illetőt? Mit fog megint beszólni? Mit kell utána eltakarítani? Ha valakinek elmesélem egy-két szokását, tettét, azt mondja, ezek kis dolgok, mit foglalkozom velük?
Valószínűleg igaza van, mert ő nem él benne. DE! Ha ezek ez apró dolgok mindennaposak, sőt szinte mindenórásak, akkor az ember idegeire tud menni! Mert hiába kérem szép szóval, vagy csúnyával, akkor is ő önhatalmúlag azt csinál, amit akar, kiskirályként éli az életét! Egyszerűen nem tudunk a saját életünkkel foglalkozni, nincs magánéletünk, mindenbe beleszól, mindenhol ott van.
Nem azért iszik, mert szerelmi bánata van, vagy valamilyen más problémája lenne. Ő egy idős ember, aki már fiatalon – tizenvalahány évesen – kezdte a dohányzást és az ivást. Nem tudom, hogy kitől látta, hogy ezt kell csinálni, esetleg társaság vitte volna tévútra. Nem is érdekelnek az előzmények. Azt tudom, hogy most semmi gondja sincs, el van végezve körülötte minden. Most erre Ön azt válaszolná, hogy adjunk neki is valamilyen feladatot, amivel el tudná foglalni magát. Adnánk is, de mivel már reggel megkezdi az ivást, nincs olyan állapotban, hogy valamit rá lehetne bízni! Beszélgetni nem lehet vele, mert nem is figyel oda, hogy mit mondunk, inkább azon jár az esze, hogy ő „nagyobbat", okosabbat mondhasson, mint mi. Ma hallottam egy reggeli TV-adásban, hogy az illetőt szembesíteni kell a problémájával, hogy alkoholbeteg, és mi vár rá, milyen problémái lesznek. Elhangzott egy jó mondás is: „Magasabbra kell emelni a padlót a pofára eséshez."
Nem tudom, kitől idézte az illető, de igaza van. Csakhogy ez nem minden esetben válik be. Sokszor józan állapotában elmondjuk neki, hogy ne tegye tönkre magát, se minket. Elmondjuk neki, miket csinált előző napokban, mert van, hogy nem is emlékszik rá. Akkor megígéri, hogy megváltozik, megpróbál kevesebbet inni. Egy-két napig ez sikerül is neki néha, de utána elég rendesen bepótolja. Egyszer elismerte, hogy tényleg alkoholista, de nem tűnt őszintének. Mivel két perc múlva ment a kocsmába.
Az az elszomorító, hogy ilyen helyzetben az ember tehetetlen. És ez a tehetetlenség még jobban bosszantja az embert. Hogy nem tudunk semmit tenni, hogy mindegyikünknek jó legyen.
Most nem tanácsért fordultam Önhöz, csak szerettem volna megírni, hogy mennyire összetett probléma ez. És elkeserítő. Válaszát, véleményét várom, és előre is köszönöm. Lajtavári doktorúrnak jeligére.