Új előkevert készítmények az inzulinterápiában

A cukorbetegek zömét (kb. 90 százalék) adó 2-es típusú diabetes egyik fő jellemzője, hogy sok betegnél már a betegség kialakulásának időszakában hiányzik a hasnyálmirigy ún. β-sejtjeinek azon képessége, hogy étkezések után megfelelő időben bocsássanak ki elegendő inzulint. Ezen gyors és korai inzulinválasz a szervezet első védekező mechanizmusa a veszélyes postprandialis vércukor-csúcsok ellen. Mivel hiányzik ez a válasz, a vérben keringő cukor (glukóz) nem tud elég gyorsan a sejtekbe bejutni, ezzel kialakul az étkezések közötti emelkedett vércukorszint. közbeni. Hosszútávon a magas vércukorszint mérgező hatású a β-sejtekre, ráadásul az öregedéssel a β-sejtek inzulintermelő képessége is romlik, amihez a betegségre jellemző inzulinrezisztencia is hozzájárul.

Kevésbé közismert az a tény, hogy az étkezések után kialakult vércukorszint kiugrás a szív- és érrendszeri betegségek kialakulásának, valamint az ebből adódó halálozásnak egyik legfontosabb önálló kockázati tényezője. A probléma gyakoriságát mutatja, hogy a diétával és/vagy orális antidiabetikummal kezelt betegek kétharmadánál az általános jó vércukor kontroll ellenére (HbA1c < 7,0%) is igazolható volt a jelenség.

Mindemellett a postprandialis hypreglikemia jelensége a legkorábban észlelhető cukoranyagcsere eltérés, így felismerése és ennek nyomán a terápia megfelelő módosítása a 2-es típusú betegnél elengedhetetlen. Lényeges, hogy az étkezési vércukorcsúcsok nem diagnosztizálhatók a reggeli éhgyomri vércukorszint-mérés alapján, hanem az étkezések után 1.5-2.5 órával végzett, rendszeres vércukor ellenőrzéssel ismerhető fel.
Fontos továbbá az is, hogy hosszú távon sem elegendő csupán az általános cukoranyagcsere jellemzőinek (pl.: HbA1C) figyelemmel kísérése!

A kezelőorvos minden erőfeszítése ellenére sokszor az érintett akkor is vonakodik az inzulinkezelés bevezetésétől, amikor már az lenne az egyetlen lehetőség a vércukorszint megfelelő kézbentartására. Pedig ma már van megoldás arra is, hogy ha már valóban szükséges, az inzulin bevitelt a lehető legkevesebb szúrással oldhassuk meg.

A élettani inzulinelválasztást utánzó ún. bázis-bólus elven alapuló kezelési rendszerben napi 4-7 inzulininjekcióban, váltakozva alkalmaznak rövid és hosszabb hatású inzulinokat. E rendszerben a bólus az étkezési inzulinszükséglet fedezését adó, főétkezések előtti gyors hatású inzulininjekció, a bázis pedig a nyugalmi időszakban az étkezések közötti inzulinigényt fedezi közepes vagy hosszabb hatású készítménnyel.

Néhány éve azonban már Magyarországon is egyre nagyobb szerepet játszanak a kétféle hatású inzulint keverve tartalmazó, ún. „mix" készítmények, amelyek segítségével a lehető legkevesebb „szúrással" lehet a terápiát megoldani. Az új,analóg inzulint is tartalmazó előkevert készítményekkel napi 2-3x-ra csökkenhet az injekciók száma, és – változatlanul jó általános vércukorszint jellemzők mellett – segítségükkel megfelelően szabályozható az étkezések utáni vércukorszint is. Ezáltal válnak egyszerű, kényelmes megoldássá azon stabil életvitelű és anyagcseréjű 2-es típusú betegeknek, akiknek a tablettás kezelés ellenére sem kielégítő az állapotuk.

Az előkevert inzulinokban jellemző kétféle komponens egyike az étkezés utáni magas vércukorszintet csökkenti, míg a másik alkotó eleme a köztes időszakokban hivatott a vércukorszint csökkentésére. Így a hiányzó inzulinmennyiség pótlása a nap 24 órájában lehetővé válik.