KÖSZÖNET A HŐSÖKNEK

Semmelweis nap után alig egy héttel kedves meghívót kaptam a Szent Imre egyetemi oktató kórháztól. Pár pillanatig nem értettem miért, hiszen a Semmelweis napi ünnepségükről röviden mi is tudósítottunk. Utána hamar rájöttem arra, ami engem is foglalkoztatott, hogy a koronavírus járvány csitultával nálunk „összecsúszott” az egészségügyi dolgozók legnagyobb ünnepe a járvány első fejezetének lezárulásával.

Ezt érezhette kicsit igazságtalannak, kicsit sablonosnak Bedros J. Róbert főigazgató, nem mellesleg az országos kórházfőparancsnok helyettese. Ő igazán az „első vonalból” tájékozódhatott az eseményekről. Ráadásul mindkét minőségében, hiszen főigazgatóként végig felelős volt a Szent Imre kórház tevékenységéért. Ez a kórház, kevésbé látványosan, mint az infektológiai központ Szent László kórház, vagy a lélegeztető központnak is kijelölt Korányi, de masszívan kivette a részét a fertőzött betegek ellátásából, a fertőzésgyanús betegek megfigyeléséből, ellenőrzéséből. A környezet (XI és XXII. kerület és az agglomeráció) legnagyobb intézménye, e körzetben az egyetlen, amelyik interdisciplináris sürgősségi osztállyal rendelkezik. Természetes volt tehát, hogy regionális ellátó, szervező, koordináló feladatot is ellátson. Hamar világossá vált, hogy a kórház, a két nagy rendelőintézet, a háziorvosok és az Országos Mentőszolgálat helyi állomásai és irányító központja egy funkcionális egységet képeznek. Az OMSZ a fertőző betegek szállításán kívül jelentős szűrő – felderítő munkát is végzett a régióban. Ezekről kevés szó esett a járvánnyal foglalkozó médiumokban.

Két célja volt tehát az ünnepségnek, kitüntetni, elismerni azok munkáját, akik kiemelkedő munkát végeztek a járvány felszámolásában és a betegek gyógyításában, és megmutatni, hogy ez egy szakmai közösség, amelynek az együttműködése szükséges az eredményes munkához.

Kicsit korábban érkeztem, és örömmel figyeltem, ahogy a kötelező maszkviselés ellenére egymásra ismertek azok a kollégák, akik csak futólag találkoztak, vagy telefonon érintkeztek, és a feladat nyomása, az álnok vírus fenyegetése okozta szorongást kellett leküzdeniük, másra se idejük, se erejük nem maradt. Még a rendkívül összefogott és fegyelmezett főigazgató hangja is megremegett, amikor azokról a kollégákról beszélt, akik a járvány ellátása során személyes veszélyeket vállalva, családjuktól távolságot tartva, szinte elszakadva küzdöttek a betegekért, valójában nem tudva mekkora veszélynek vannak kitéve. A Bergamóból érkező hírek már több száz beteg egészségügyi dolgozóról és jelentős számú áldozatról is szóltak. Talán a jó intézkedések, talán a szerencse, hogy országosan is nagyon kevés kollégánk lett beteg a vírustól, és eddig csak egy halottról tudunk.

Felemelő pillanat volt, amikor a megjelent szakemberek és vezetőik néma tisztelgéssel emlékeztek meg az áldozatokról. Ilyenkor elcsendesül minden, van, aki imádkozik, van, aki a szeretteire gondol, esetleg arra, hogy mire kell még felkészülni, mielőtt ez a járvány a „megoldott problémák” tankönyvi tárházába kerül. A kórház gyönyörűen ápolt kertje méltó környezet volt a rövid meditációhoz.

Egy köszöntő beszéd erejéig megtisztelte az egybegyűlteket Kásler Miklós EMMI miniszter, aki orvos professzorhoz is méltó beszédet mondott, felidézve az emberiséget sújtó járványok történetét, de nem feledkezve meg az aktualitásról, elismerte és méltatta a járvány ellátásában dolgozók hősiességét.

A kitüntetések hosszú sorából lehetett igazán megérteni, ennek a gyógyító közösségnek az összetételét, együttműködését. Mivel – szerintem rendkívül szellemesen - abc sorrendben szólították a kitüntetetteket, így egy kórházi nővért egy háziorvos, őt egy mentős, majd egy kórházi főorvos és egy fertőtlenítő-permetező szakember követte. (ez utóbbiak ketten voltak, és hatalmas, vidám tapssal is köszöntötték őket, mert kiderült, hogy a kórház két közkedvelt kertésze lett kiképezve a felületek fertőtlenítésére, amit ők nagy buzgalommal végeztek) Mindkét nagy rendelőintézet munkatársai, védőnők is kaptak kitüntetést, és itt végre nem feledkeztek meg a gazdasági-műszaki ellátás és az adminisztráció keményen dolgozó háttérmunkásairól sem.

A Himnusz eléneklésével elkezdett és a Szózattal bezárt családias ünnepély egy kedves vendéglátással fejeződött be.

Nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy ez a sokszínű közösség megérdemelte a legnagyobb elismerést, és abban is biztosak lehetünk, hogy készen áll a folytatásra, ha ismét szükség lesz rájuk.