Nagyanyám öregkorára mogorva lett és zárkózott. Nem szívlelte a kompromisszumot, sem a társaságot. Egészen az agyvérzéséig.
Nagymamám 83 éves korában kapott sztrókot. Nyugdíjba menetele után már tényleg semminek nem volt hajlandó örülni. Kész tortúra volt a szülinapja. „Nem kellett volna” – mondta, bármivel is leptük meg, és nem mosolygott hozzá. Ha lehet még zárkózottabb, és valamivel jobb alvó lett, legalábbis ami a nappalt illeti. Éjszaka gyakran még akkor is égett nála a lámpa, mikor az első troli elzúgott az ablakunk alatt – olvasott, teológiát, filozófiát és western füzeteket német nyelven. Gyermekorvosként egész életében 16 órákat dolgozott – rendelés, aztán nyakába vette a várost és ment a többi kis betegéhez. Így is felneveltek három gyereket nagyapámmal. Öregkorára mogorva lett és zárkózott, nem szívlelte a kompromisszumot, sem a társaságot. Egészen az agyvérzéséig. Onnantól már nem ő mondta meg, mikor zavarhatjuk és mikor nem.
....
A legszebb ember volt, akit valaha láttam. Ahogyan ült a kertben, körülötte napfény, a napfény ellen kiskarimájú szalmakalap, ölében egészséges keze a bénát tartja laza mozdulattal, arcán pedig az a se eleje se vége mosoly, amilyet csak ő tudott formálni keskeny ajkaival valamilyen titokzatos gondolat vagy érzés hatására, amiről az volt a benyomásom, hogy földi halandó nem ismerheti meg sohasem. Olyankor alig mertem hozzászólni, nehogy megtörjem a varázst. A varázslatok viszont – rá kellett jöjjek - csak hisszük, hogy óvatosságunk kényének áldozatai lehetnek.
....
Nem először lett így rosszul. Annak ellenére, hogy szedte a szükséges gyógyszereket, többször előfordult, hogy székében, vagy szobavécéjén üldögélve elveszítette az eszméletét, és bár sosem csuklott teljesen össze, pár percig nem tudott a körülötte zajló eseményekről. A szobavécé éppen ezért került a szobájába. Nem mert egyedül kimenni éjszaka, félt, hogy elesik. A pisit reggel maga öntötte a vécébe, az edényt minden nap fertőtlenítette, az egész alkalmatosságot szobájának eldugott sarkába tolta, majd letakarta egy pokróccal, melyet kéthetente kimosott. Nem fogadott el segítséget.
....
Én akkoriban egyetemista voltam egy másik városban, de aznap, mikor sztrókot kapott, otthon aludtam. Anyám karjába vette bugyborékoló anyját, szüntelenül szólongatta. Vizet hoztam, lefektettük. Teljesen magához tért és nem emlékezett semmire.
„Elvesztetted az eszméleted, de most már minden rendben van” – suttogta anya, az ijedségtől még kicsit rekedten.
„Visszahúztunk a halál torkából, álmodj szépeket” – ezt is mondhatta volna. Egy kicsit még beszélgettünk, míg az otthonunkba rontó rettenet vonakodva elfordította tőlünk formátlan fejét.
„De sok bajotok van velem!” – sóhajtott nagyanyám búcsúzóul. Idézőjelben.
....
Hajnalban kellett mentőt hívni. Öreg testét egyenruhába öltözött idegenek emelték. Tíz perce mást emeltek még. Fél óra, és megint mást fognak. „Ott tartsd a nénit!” – szóltak egymásnak.
Mit tudhatnak ők róla! Hiszen ő nem néni! Tőle tartani kell, hozzá kell fordulni művészettörténeti kérdésekkel, ő az, akivel műveltsége miatt jó lenne, de keményfejűsége miatt nem lehet filozófiai kérdésekről vitatkozni. Tejbegrízt tud csak főzni, de felvarr minden leszakadt gombot, zuhogó esőben is elmegy kirándulni, ha azt tervezte, a frizurája mindig tökéletes, a köldökét pedig még nagyapám sem látta soha.
....
A jobb oldala bénult le. Nem reagált semmire.
„Nem soká él már. Hagyja az elfekvőben” – javasolták a kórházban anyámnak.
Kétóránként forgattuk. Nem lett felfekvése.
Három hét után jött haza a kórházból, nagy, kerek szemekkel, jobb kezén tehetetlenül görbülő újjakkal, ülőegyensúly nélkül. Mint egy gyerek, akit meg kell tanítani az önállóságra, a kommunikációra. Azzal a különbséggel, hogy a gyerek az élet felé teszi bizonytalan lépéseit, ő pedig a halál felé. De addig még volt egy kis dolga. Ahogyan nekünk is. Elővettünk egy naptárat és családi összefogással beosztottunk a napokat.
....
Agyvérzése után fél évig járt gyógytornász nagyanyámhoz minden nap. Kezdetben még gyenge volt és fájdalmak gyötörték, a katéterről pedig nem lehetett egyik napról a másikra leszoktatni, úgyhogy anyám régi ismerőse, egy rehabilitációs osztályon dolgozó nővér is gyakran adott tanácsokat.
Sokszor egész éjjel ébren volt és halkan, majd hangosan, aztán megint halkabban jajgatott, de nem tudta megmondani mije fáj. Időnként régen halott anyját, máskor nagyapámat szólongatta, és fél karjával lázasan hessegette a számomra láthatatlan árnyakat arca elől. Ilyenkor hiába beszéltem hozzá, nem figyelt rám, magába zárva rettegett és szenvedett. Kezdetben fecskendővel itattuk, mint egy fészkéből kiesett kismadarat, mert nem tudott nagyobb kortyot inni félrenyelés nélkül, rossz vénái miatt pedig a sok infúzió kékre, sárgára és lilára festette karjait.
Az ivás ezután is központi téma maradt, viszont ülőegyensúlyát visszanyerte, pár lépést megtanult segítséggel járni, ami önállóbbá nem, viszont egészségesebbé tette mindennapjait.
A legjobban azt utálta, mikor töpörödő öklét feszegettük-nyitogattuk, nehogy tenyerébe vájjanak körmei. Utálatának pedig félreérthetetlenül hangot adott. Kezdetben vicsorgott és karmolt ép kezével, újratanult szavaival pedig megvető pillantást kísérve pfújogta le az embert. Életre-halálra menő küzdelmet vívtunk. „Még egy korty tea.” „Még egy hüvelyk-kihajtás.” „Még egy babszemnyi kapszula.”
Számolatlanul cipeltük haza neki a kisállatokat ábrázoló kerámiákat, csillogó vázákat, nyári ruhákat, téli sapkákat, ágykabátokat, virágokat, csokit, üveggolyót – tudom is én mi mindent. Én nem is sejtettem, hogy ennyire lehet örülni.
„Nnahát!” – nyitotta félarcnyira őzbarna szemeit. „Be szép! Be szép!” És ölelésre tárta bal karját. „Köszönöm” – mondta, és éjjeliszekrényére állította újonnan szerzett kincsét.
Egész regényeket hallgatott végig, izgalomtól lángolva, meghatottan pislogva, vagy csendesen kuncogva. Bátyám utánozhatatlan beleéléssel olvasta fel neki a Tüskevárat, Csipike kalandjait, a Két kicsi hódot, és még sok egyéb történetet. A betűk szárnyán repültek vissza kettejük letűnt világába, fordított szereposztásban.
Felkutattam nagyapám Agatha Christie sorozatát.
„Na, szerinted ki a gyilkos?” – kérdeztem tőle, az olvasásban meg-megállva.
„A szolgálólány?”
„Neeem” – búgta nagymamám mély meggyőződéssel. Aztán büszkén konstatálta, ha mégis a lány ölte meg asszonyát.
„Megmondtam!” – nézett rám diadalittasan.
„Nem igaz, a kertészre mondtad.” – válaszoltam.
„Nem igaz” – szegezte rám szigorú tekintetét.
„Ja, emlékszem, te tényleg a szolgálólányt mondtad. Én mondtam a kertészt!” – visszakoztam, hogy szent legyen a béke.
„Na ugye!”
....
Soha nem tanult meg újra rendesen beszélni, de azért sok szó visszatért a tudatába, francia, német és magyar, felváltva. Akadtak olyan érzések, tárgyak vagy tevékenységek, amelyeknek új nevet adott. Nyelvi újításai hangulatukban tökéletesen illettek az elnevezett dolgokra, és némelyiket úgy megszoktuk, hogy a családban már észre sem vettük, mikor magunk között is az ő szavait használtuk.
Valahogy úgy viselkedtünk vele, mint egy gyerekkel, de azért mégsem egészen úgy. A tisztelet például, amivel konfliktusainkat kezeltük, nem gyereknek járó tisztelet volt. Soha nem mondtunk neki olyanokat, hogy „Köszönd meg szépen!”, vagy hasonlókat.
Ő nem gyerek volt, és nem is egy beteg öregasszony. Csak Ő volt.
Lélekarc.
….
Máskor mindenáron közölni akart valamit, halaszthatatlant, fontosat.
Az egész bal oldala megfeszült az erőlködéstől, már vörös volt a feje, de csak nehezen artikulált, értelmetlen szavakat köpködött. Hiába próbáltam hazudni, látta rajtam, hogy fogalmam sincs, miről „beszél”.
„Érted?” – függesztette rám szemét esdeklőn.
„Nem érted.” – legyintett, mielőtt még kinyithattam volna a szám. És újra kezdte. Rám nézett. „Nem érted!” – egyre kétségbeesettebb lett a hangja. Aztán feladta, és aznap délután már vigasztalhatatlan maradt.
Az idő előre haladtával egyre ritkábban fordult elő, hogy nem szólt, csak remegett a feszültségtől. Mint aki hirtelen betegségtudatra ébredt, és nincs szó, amely kifejezhetné az iszonyatot. Vagy mikor az egész ágya bánatban úszott néma könnyeitől, a kimondhatatlan szomorúság rászakadt súlya alatt.
„Nem számít!” – mondta. mikor észrevette arcunkon hangulatát. És nem számított. Mikor meg akart győzni, szegényes szókincsét tudatának bebörtönzése által felszabadult lelkével igyekezett pótolni. Ahogyan figyelt, vagy hosszan kifejtett egyetértés szándékával bólintott egyet, teljesen elolvadtam néma lényének addig az én számomra ismeretlen melegétől.
....
Az ébredést kísérő, álmokból, élethelyzetből, egészségi állapotból és egy csipetnyi előző esti hangulatból szőtt érzéseim fájdalommentesen értek ébredés utáni gondolatokká, párnámra szórt gondolataim pedig soha nem marasztalták tűnő mozdulatlanságomat. Nagyanyám ágyához vezetett első útjuk, ott várták be alvástól még kicsit zsibbadt testemet.
Egy térdkalácsot, egy fülcimpát vagy egy vállon húzódó elaludt bőrcsíkot nem csak a szerelem vagy az anyaság képes meghatóvá tenni. Nagyanyám halála utáni száraz szemű döbbenetemet a közös mosakodások emléke nedvesítette meg először – mikor megkísértett a sípcsontján feszülő bőr sebezhető fénye és fonnyadt kis melleinek puhasága.
Ma már Magyarországon is elérhető tanfolyam az otthonápolás témájában. Ha érdekel, ezt a cikket javasoljuk.
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!