Akinek sikerült leküzdenie a pánikbetegséget

Októberben jelent meg Az agyam eldobom – Nő pánikban – című napló, mely egy harmincas nő kálváriáját mutatja be a pánikbetegsége felbukkanásától a gyógyulásig, sok humorral és jó nagy adag öniróniával. R. Kelényi Angelika, a könyv szerzője, pánikbetegségének felbukkanása előtt nemcsak bírta a tömeget, de kereste is; kifejezetten „boltkóros" volt, a legsűrűbb szórakozóhelyeket kedvelte, és sosem mondott nemet a mozira, színházra. Váratlanul azonban mindettől félelem kerítette hatalmába. A szerző úgy gondolja, meggyógyult. Ehhez azonban idő kellett, és sok-sok minden más is...

- Hogyan derült ki, hogy pánikbeteg vagy?
- Váratlanul tört rám a betegség, soha nem gondoltam volna, hogy velem ez előfordulhat, sőt, nem is tudtam a pánikbetegség létezéséről. Alapvetően egy bizonytalan élethelyzetben voltam, éppen nem volt munkám, albérletben laktam, és reménytelennek éreztem azt, hogy valaha újra anyagi biztonságban leszek. Egy nap telefonált az anyám, hogy meghalt a kutyánk. Nagyon szerettem, de ennek nem kellett volna annyira kiborítania, hogy három órán át zokogjak, valószínűleg ez tetőzte be az amúgy sem rózsás mindennapjaimat. Másnap azt vettem észre, hogy rosszul érzem magamat a metrón. Erős szívdobogás, ájulásérzés kerített a hatalmába, úgy éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Attól fogva figyelem magamat, és féltem, hogy újra bekövetkezik ez a roham, amit akkor még nem tudtam, hogy pánikroham volt.

Orvostól orvosig jártam, kardiológustól a belgyógyászon át az ideggyógyászig, a pajzsmirigy- és vérvizsgálatokkal bezárólag minden kivizsgáláson részt vettem. Megállapították, hogy teljesen egészséges vagyok. Elmentem a háziorvoshoz, aki rövid gondolkodás után azt mondta, nyilván pszichés eredetű a problémám, nagyon valószínű, hogy pánikbeteg vagyok. Nem hittem neki, leellenőriztem a diagnózisát a neten. A szakirodalomban minden tünetet megtaláltam, amit produkáltam, kénytelen voltam elfogadni, hogy a betegségem pszichés eredetű.

- Te mitől féltél? Mikor tört rád a pánikroham?
- Nem tudtam tömegközlekedni, tömegrendezvényekre, moziba, színházba, vagy akár bevásárlóközpontba járni. Amint betettem a lábam egy olyan helyre, ahol sok ember tartózkodott, nyomban rosszul éreztem magamat, és szorongtam, a pulzusom az egekben volt, forgott velem a világ. Ráadásul komoly hipochondria társult a pánikrohamokhoz, napi szinten féltem attól, hogy infarktusom, agydaganatom, esetleg gyomorrákom van.

- Orvos látott?
- Miután kiderült, hogy mi a bajom, segítséget kértem. Nem volt nehéz, hiszen édesanyám kollégái közt sok pszichológus volt, a tüneteimet hallva azonnal javasolták, hogy keressek fel egy pszichiátert. Meg is tettem, de amikor világossá vált számomra, hogy nem fogok meghalni, mert tulajdonképpen szervi betegségem nincs, úgy gondoltam, hogy nem csoportos terápiával és gyógyszerekkel, hanem önmagam trenírozásával meg tudok gyógyulni. Megjegyzem, a pszichiáternél kétszer jártam, és nem az ő hibájából hagytam abba a kezeléseket. Egyrészt a rendelője rettenetesen messze volt tőlem, másrészt azt gondoltam, egyedül is megoldom a gondomat.

- A könyvedből az derült ki, hogy sikerült...
2009 óta nem volt pánikrohamom. Mint mondtam, treníroztam magam, rájöttem, ha bátran nekimegyek a pániknak, és olyan helyekre térek be, melyektől félek, egy idő után nem fog ki rajtam a roham. A legfontosabb gyógyszerem a boldogság és a hatalmas élni akarásom volt, illetve a tudat, hogy a roham elmúlik, vagy akár elő sem jön, ha nem félek tőle. Megtanultam, hogy a pánik pánikot szül, így amint éreztem, hogy támad, megálltam egy pillanatra, és gondolatban visszaütöttem. Ez csak egy része a gyógyulásomnak, és ez a technika nem valósítható meg a betegség minden stádiumában. Szerencsémre, még nem voltam pincemélyen, önerőből és a szeretteim, a barátaim, a környezetem megértésével és szeretetével felszínen tudtam tartani magamat.

A jelenlegi kutatások szerint a pánikbetegség valószínű kiváltója a szerotonin hiánya az agyban. Ez ugye egy boldogsághormon, én pedig jó nagy dózisban kaptam boldogságot, és biztonságot azóta. Férjhez mentem, kislányom született, és persze a munkám is rendeződött, mindez megteremtette számomra a stabilitást és a folyamatos örömérzést.

- Az agyam eldobom egy humoros napló. Nem furcsállják az olvasók, hogy egy ilyen komoly betegségről viccelődsz?
- Nem viccelődöm. Az önirónia és a humor egy fegyver, mely segít abban, hogy az ember ne veszítse el a reményt, és képes legyen szembeszállni a démonaival. A könyvben többször leírtam, hogy nem találtam fel a spanyolviaszt, a naplóm egyetlen pánikbeteget sem fog meggyógyítani, de – több olvasó is jelezte - miközben olvasás közben jól szórakoztak akkori abszurd élményeimen, magukra ismertek, és egy másik szemszögből kezdték el a betegségüket szemlélni.

Remélem, hogy reményt kapnak arra, hogy ki lehet lábalni ebből a betegségből, bár a hogyant mindenkinek magának, a saját habitusának, betegsége aktuális stádiumának megfelelően kell megtalálnia.