Amikor a család már nem bírja fizikailag vagy lelkileg az idős beteg otthoni ellátását, szóba kerül az intézményi gondozás.
Azon túl, hogy nehéz valakit meggyőzni arról, hogy jobb lesz neki egy szociális vagy ápolási otthoni elhelyezés, megfelelő helyet találni sem egyszerű.
„A helyváltoztatás egy idős ember számára rettentően nehéz, ezért aki 'csak' fizikailag van súlyos állapotban, ugyanakkor nem látja be, hogy ellátásra szorul, borzasztó rossz néven veszi, hogy 'bedugják valahova'" - magyarázza dr. Gombos Éva nephrológus főorvos, aki egy kincsesbányai intézményben foglalkozik több éve idős betegek tartós gondozásával. „Ha mégis sikerül olyan helyet találni, ahol érzi, hogy stabil lett az állapota, beállították a gyógyszereit, előfordul, hogy haza se akar menni, még hétvégére sem. Persze a legnagyobb sikert az jelenti, ha annyira javul az állapota, hogy véglegesen haza tud menni, ahol várja őt a szerető család" – teszi hozzá a doktornő.
Ha valaki helyet keres idős családtagjának, tudnia kell, hogy a szociális ellátóhelyek és az egészségügyi intézmények különválasztandók. Szociális otthonba csak az tud menni, aki viszonylag egészséges, önállóan mozog, elég neki a heti egy-két háziorvosi vizit, az, hogy megoldják az étkeztetését, beadják neki a gyógyszereket, szerveznek némi programot. De például ha jön egy nyári hasmenés, hányás, akkor beküldik kórházba, ami nem használ az idős embernek, hiszen a helyváltoztatás - bárhonnan, bárhová - megterheli. Szociális otthonból léteznek állami és magánintézmények, a legkülönbözőbb színvonalú elhelyezéssel és ellátással.
Azokat, akik tartós, gyakran évekig tartó ápolásra szorulnak – akár már fiatalabb korban is –, az állami rendszerben például a krónikus belgyógyászati osztályokon, csúnya nevükön „elfekvőkön" látják el. A körülmények távol állnak a kívánatostól, a kevés magánintézményt pedig nem sokan engedhetik meg maguknak. Részleges megoldás az otthonápolási rendszer; ilyenkor szakszolgálat segít napi néhány órát. Azonban annak ez nem elegendő, aki 24 órás felügyeletet, rehabilitációt igényelne; nekik megfelelő színvonalú ápolási otthoni elhelyezés lenne a kívánatos.
„Sajnos az a tapasztalat, hogy az idős, beteg ember nyűg, nem kell senkinek. A szerető család egy darabig próbálkozik, de legjobb szándéka ellenére sem tudja ellátni, az egészségügy pedig nincs igazán felkészülve. Azt veszem észre, hogy lemondanak róluk, hogy 'éltek már eleget'" - vázolja a helyzetet dr. Gombos Éva.
„Pedig a méltó betegellátás, méltó öregkor, méltó halál mindenkinek járna. És az idős betegnek is van viszonylagos egészsége! Millió gyógyszert szedhet, millió baja lehet, de gondos odafigyeléssel, törődéssel többnyire lehet javítani az állapotán. Nem a természet 'megerőszakolásáról' van szó, hanem, hogy megadjuk azt, amit még az adott állapot lehetővé tesz. Mindig érdemes küzdeni, amíg van egy jó, örömteli perce a betegnek."
Megoldást a doktornő szerint egyfajta kiegészítő biztosítás jelenthetne, ami fedezné a magas színvonalú ellátást idős korban. Ilyen típusú biztosítás azonban nem létezik, nem is vállalják a biztosítók – vélhetően nem érné meg –, egyébként is kérdéses, hogy húsz évesen ki kötne ilyet...