Inkontinencia: a stressz is okozhatja

Ma már minden hazai urológus számára követendő az a hivatalos útmutató, amelyet a szakmai kollégium és az országos intézet megbízásából négy kiváló szakember készített el. A dokumentum – melyet a minisztérium is befogadott – szakmai protokollnak tekinthető.

A vizelet-inkontinencia előfordulásának felmérésére két, nagyobb populációt (35 ezer, illetve 2000 esetszám) vizsgáló felmerés is történt hazánkban. Az adatok összesítése után megállapították: a nők közötti az inkontinencia előfordulása (ide sorolva az úgynevezett alkalmi inkontinenciát is) elérte a 60 százalékot. Indirekt rákérdezési módszerrel a férfi lakosság körében a probléma 5-7 százalékos gyakoriságát figyelték meg.

De mi is a rendkívül kellemetlen tünetekkel járó betegés lényege? A szakma definíciója szerint a vizelet-inkontinencia nem más, mint a vizelet akaratlan elvesztése, ami komoly szociális és higiénés problémát eredményez. A kórkép közvetlen oka az alsó húgyutak tárolási diszfunkciójában keresendő.

Ahogy a kór - a még mindig jelentős mértékű latencia ellenére - nem csak hazánkban, de Európában is lassan népbetegségnek számít, ezért az elmúlt évtizedekben a nemzetközi szakma is komolyabb figyelmet fordított rá. Így sikerült mára szinte teljes egészében feltárni a betegség hátterét, miközben rendkívül sok diagnosztikai eljárás került kidolgozásra. Az alkalmazott terápiák és diagnosztikai eljárások tekintetében az ICS és a WHO ajánlását követi a hazai urológus szakma is.

A rendkívüli alapossággal elkészített iránymutatás részletesen taglalja a kötelezően és az ajánlottan elvégzendő vizsgálatok rendjét. Ebből kiderül, hogy a beteget vizsgáló orvos számára lehetőség nyílik a választható diagnosztikai vizsgálatok elvégzésére is, amelyek között szerepel például a kiegészítő urodinamikai eljárás, az úgynevezett PAD-teszt (rövid időtartamú méréssel a vizeletvesztés mértékének a meghatározása), és adott még a neurofiziológiai, egyéb képalkotó illetve a központi idegrendszerre irányuló vizsgálati lehetőségek igénybevétele is. Miután az ok-okozati háttér teljes feltárása megtörtént, csak ezután következhet a terápia, amelynek szintén számos fajtája alkalmazható. A szakmai protokoll leszögezi: „a vizelettartási zavarok gyógyításában a konzervatív és a műtéti eljárások ma már gyakran egymás alternatíváinak tekinthetők.

A kezelő orvos számára azonban fontos szabály, hogy a beteget minden igénybe vehető terápiás lehetőségről, azok előzményeiről, veszélyeiről, illetve a várható végeredményről részletesen tájékoztatni kell. Az a módszer tekinthető általában helyesnek, ha az orvos a legkevésbé invazív, viszont a beteg számára a legbiztonságosabb kezelést választja. Ezért a radikálisabb sebészeti beavatkozást csakis a fenti terápiák eredménytelensége, vagy azok kontraindikációja miatt ajánlott választani.

A vizeletinkontinencia kezelése több fázisból áll. Így, például annak része a viselkedésterápia, a medencei izomzat rehabilitációja, az elektro-stimuláció, a gyógyszeres kezelés, a műtéti beavatkozás, illetve a vizelési reflex kiváltását, vagy a hólyag kiürítését elősegítő kiegészítő eljárások sora (műfogások).

A hazai, majd negyven ezres populáción elvégzett felmérés szerint a női vizelet visszatartási problémák hátterében leggyakrabban a stressz, az urge illetve a kevert inkontinencia áll.

Stresszinkontinenciát okozhat egyrészt a húgycső és hólyagnyaki hipermobilitás, illetve a Sphincter gyengeség is. A stressz okozta vizeltvisszatartási kórkép műtéti megoldására ajánlott a hüvelyfali prolapszus korrekciója.

Az urológusok tapasztalatai szerint ezzel a problémával gyakrabban jelentkeznek a nők, holott a vizeletinkontinencia a férfiak között is megtalálható. Az „erősebb" nem vizeletveszésének leggyakoribb formái között található a befejezett vizelést követő csepegés (sokan nem is tulajdonítanak ennek nagy jelentőséget), a prosztata-műtétek utáni vizelettartási zavar, illetve az inkontinencia késztetés, amely a fokozott hólyagizomzat –aktivitás következménye.

Bár a vizeletvisszatartási zavar nem kifejezetten az életkor függvénye, mégis az időskorú betegeknél gyakoribb a betegség. Ennek oka, hogy az életkor előrehaladtával az emberek alsó húgyútjaiban olyan patofiziológiás elváltozások jönnek létre, amelyek nehezítik a vizelet visszatartását. A férfiaknál és a nőknél is kimutatható volt az idősödő életkorban a hólyagkapacitás, a késleltetett vizelés képességének, valamint a vizelet áramlási sebességének csökkenése.

A vizsgálatok pedig azt is igazolták, hogy a nőknél a maximális húgycső zárási nyomás csökkenése mellett megrövidült a funkcionális húgycsőhossz. A férfiaknál viszont a prosztata megnagyobbodását regisztrálták közvetlen okként.

A tanulmány hangsúlyozza: nagyon fontos, hogy minden olyan beteget, akinél a vizelet-inkontinencia gyanúja felmerül, gyakorlott urológus szakember vizsgáljon meg. Ez a folyamat lehetőség szerint egy olyan centrumban történjék, ahol egy helyben adott a megfelelő műszerezettség. A Dr. Hamvas Antal által lektorált szakmai tanulmány záró mondta pedig különösen figyelemreméltó: „a férfi inkontinencia kezelése mindenképpen országos fejlesztést igényel".