134/73

A címben megjelenő két szám akár egy korombéli orvos elfogadható vérnyomását is jelenthetné, amit ma már modern gyógyszerekkel karban is tarthatunk. A gyógyítás, de jelesül az életmentés egyik ma is nélkülözhetetlen jellemzője a vérnyomás mérése. Ennek lehetőségét 1897-ben írta le és mutatta be az itáliai belgyógyász, gyermekgyógyász és patológus Scipione Riva Rocci, hogy azután napjainkig tartsa szilárd helyét az orvoslásban, a mentésben. Az orvosi dokumentumokban ma is milliószámra feltűnő RR jelzés az ő nevéből származik. Pedig akkor már pontosan 10 éve volt szervezett mentés Magyarországon.

Egy kis történelem

A példa jól illusztrálja, hogy a mai modern világhoz képest milyen viszonyok között küzdötte ki Kresz Géza és néhány segítője, hogy egy olyan közel milliós nagyvárosban, mint a pár éve egyesült Pest-Buda, a lakosságnak életmentő segítség álljon rendelkezésére balesetek vagy akut betegség esetén. 134 éve vette a kezdetét egy olyan csodálatos történet, amelyik a történelem és a hétköznapok számos kitüntetetten fontos pillanatában kimutatta szakmai erejét és jelentőségét.

Az 1887. május 10-én megalakult Budapesti Önkéntes Mentőegyesület (BÖME) jelenti a szervezett mentésügy kezdetét, de a példa futótűzként terjedt az országban, jelezve, hogy valóságos szükségletekre valóságos, hiteles válasz a szervezett mentés. Amikor már szinte mindenütt megjelentek a mentőállomások, akkor 1926-ban megszervezték a Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesületét. Az első világháború is érintette őket, de a második volt igazán hatalmas próbatétel. Az ország német megszállása után a szőnyegbombázások, az országon átdübörgő, minden részét érintő brutális háború, Budapest elhúzódó ostroma, mint egy rettenetes traumatológiai járvány terítette be az országot. A Mentők helytálltak. Sok veszteséggel, hősi halottakkal, egyre nehezebb körülmények között.

Ma már nehezen rekonstruálható, miért, de még a kommunista hatalomátvétel előtt a Dinnyés Lajos vezette koalíciós kormány, Molnár Erik népjóléti miniszter javaslatára Országos Mentőszolgálattá szervezte az addig alapvetően a megyei és városi önkormányzat hatáskörében működő mentőmunkát. A szájhagyomány szerint az elődök iránti tiszteletből 1948. május 10. határnappal.

Az Országos Mentőszolgálat a következő hét évtizedet is túlélte, a politikai változásokat, 1956 hősi, de embertpróbáló napjait, fejlődött az „emberarcú szocializmusban”, és megélte a társadalmi-gazdasági rendszerváltozást. Így a kései utódok a Mentők Napját, a szervezet jeles ünnepét, idén a 134. és a 73. évfordulót egy napon tarthatják.

Örömök

A több évtizede megszokott és megkedvelt városligeti találkozó, a sok színes szakmai programmal, ahogy sajnos tavaly is, most is elmarad. Hétfőn megpróbálkoznak egy digitális állománygyűléssel, hogy legalább a távolból lássák egymás arcát, szót váltsanak a dolgaikról, gondjaikról esetleg örömeikről. Igen, örömeikről is. Mert ezek miatt vállalja szinte mindenki a mentős munkát. Mert a munkájuk embert próbálóan kemény, néha az elviselhetőség határáig megterhelő, de látni, tudni, hogy bajba jutott embereken segítenek, életeket mentenek. Ez felemelő érzés, és sok mindenért kárpótolja őket.

Ismerem ezt az érzést. Nagyon fiatalon, éveken át, nyaranta segédápolóként dolgoztam közöttük Borsod (és Trianon miatt összevonva Abaúj és Zemplén) járási központjaiban, hogy egy-egy kolléga elmehessen szabadságra, mert már akkor sem voltak túl sokan. Elvileg betegszállítási feladatokra voltam alkalmazva, de ezeken a településeken (Sajószentpéter, Edelény, Encs, Kazincbarcika, Izsófalva, Putnok stb.) nemhogy orvos, de mentőtiszt se volt a 2-4 kocsis, kisebb mentőállomásokon. Így viszont menni kellett balesethez, rosszulléthez, szüléshez, és legfeljebb reménykedhettünk, hogy ha szükséges, a rohamkocsi a megyeszékhelyről, vagy az esetkocsi a nagyobb városokból hamar odaér.

Amit először észleltem, az a figyelmesség és a gondosság volt. Mindig nagyon tapasztalt, idősebb gépkocsivezető mellé osztottak be. A másik a bajtársiasság. Nehéz elmondani, hogy ez mit jelent pontosan, de mindenképpen valami olyan segítő együttműködést, ami a beteg legjobb ellátására irányul. Folyamatosan tanítottak, készítettek fel helyzetekre. De mindenre nem lehetett…

Később feleségem évtizedek múlva is kuncogva mesélte, hogy egy szolgálat után másnap feltűnően sápadtan érkeztem első randevúink egyikére. Hosszas unszolásra, hogy mi történt, kinyögtem: szültünk! Rudabányára riasztottak, hogy vigyünk kórházba egy fiatalasszonyt, aki a negyedik gyermekét várta. Idős pilótám szokatlanul keményen nyomta a kicsit leharcolt Nysa gázpedálját. Azt mondta, szerinte elég későn szóltak, komoly esélyünk van rá, hogy ez nem egy sima szállítás lesz. A földbe süppedt házikó előtt már ott volt a rokonság, elég nagy létszámban. Bementünk, de már fordultunk is vissza a felszerelésért, mert a magzatvíz már rég elfolyt, megindult a szülés.

Szerencsére könnyű szülés volt, a pici jövevény hamar kicsusszant és hála Istennek azonnal felsírt. Öreg kollégám finoman irányított. A placenta is „megszületett”, ép volt, vérzés sehol. Remegő kézzel vágtam át a köldökzsinórt, bugyoláltam be a babát, gondosan a szemébe csöppentve az akkor kötelező szemcseppet. Édesanyja rutinosan átvette, kicsit vártunk, rendet tettünk, odébb küldtük a nagy számú bámészkodót, hogy egy kis friss levegő is bejusson a szobába. Hordágy, Nysa, a boldog atya az anyósülésen (ez nem volt szabályos, de a Nysában nem volt túl sok hely) a vizespohárban kínált pálinkát szelíden elhárítottuk, majd elindultunk a kórházba. Baj nélkül átadtuk az édesanyát és a babát a szülészeten. Ismerős fiatal orvos barátságosan hátbavágott: hányadik volt? Az első, mondtam, még mindig remegő hangon. Tűzkeresztség, mondta kedvesen hazafelé gurulva a bajtársam, és ezzel mindent elmondott. Később mentőtiszti vizsgát is tettem, és úgy dolgoztam velük még évekig, mindaddig, míg a hasonlóan varázslatos traumatológia más útra nem vitt.

A hungarikum

Közben a Mentőszolgálat sokat fejlődött, jobb autók, jó kommunikáció, sokkal jobb technika került hozzájuk. Persze, ez egy versenyfutás a feladatok és a lehetőségek között. Az ország is átalakult, rendszerváltás, új törvények, az egészségügyi rendszer is sokat változott. Akkor szembesültünk azzal, hogy az egységesen szervezett, felszerelt, szakmailag képzett és irányított Mentőszolgálat gyakorlatilag hungarikum. Négyéves kormányzati ciklusok jöttek-mentek, az egészségügy irányítói gyakran változtak, sokféle koncepció, világmegváltó ötlet kavargott, hogy egy újabb ciklusban újabb ötletelés kezdődjön.

Néhány példa az ötletek tárházából. Kerüljön vissza a mentés az önkormányzatokhoz, nem kell ez a nagy szervezet. Privatizálni kellene, mert úgy hatékonyabb, mondták a radikális reformerek. Kapcsoljuk a mentést a kórházakhoz, és szűnjön meg az országos szervezet. Minek ez a sok orvos ide, máshol a tűzoltók végzik a mentést. Össze kell vonni a katasztrófavédelemmel.

Amikor beüt a járvány

Szerencsére, ezekre se ideje, se lehetősége nem volt az ötletelőknek, de az igazán csattanós választ a COVID-19 járvány hozta el. A megelőző években stabilizálódott az OMSZ vezetése, mert korábban őket is elérte a sűrű vezetőváltások politikai divatja. Elindultak célirányos fejlesztések, új, jól felszerelt autók, modern biztonságos helikopterek, digitális kommunikációs technika, lecserélődött a rettenetesen elhasznált védőruha-állomány, és még több lépcsőben valamelyest béremelésre is sor került.

Utólag bevallhatják az illetékesek, nagy szerencsénk volt, hogy már a járvány kezdetén volt egy hadrafogható, központilag szervezett Mentőszolgálatunk. Amelyik jellegénél fogva egy hatalmas logisztikai vállalat is. Mivel a fertőző betegek ellátása eddig is a feladatukhoz tartozott, voltak bizonyos készleteik, volt fertőtlenítőszer, dekontaminálási tapasztalat. Ahogy haladtunk befelé a járvány első hullámába, úgy vették át a betegszállítás és mentés teendői mellett a tömeges tesztelés feladatait.

Gyakorlatilag két részre oszlott a szervezet: a COVID-ellátásban részt vevők és a „normális” mentést, betegellátást végzők csoportjaira. Így lehetett legjobban szervezni a feladatokat és akadályozni a fertőzés terjesztését. Mivel sem a járvány terjedése, sem az egyéb sürgősségi feladatok nem egyenletesen jelentkeznek, hatalmas szerepet kapott a rugalmas irányítás, a kapacitások szükség szerinti mozgatása.

Hogy ez milyen hatalmas dimenziókban mozgott, ajánlom, olvassák el dr. Csató Gábor főigazgató beszámoló jellegű interjúját. Döbbenetes számvetés. 155 ezer fertőző beteget szállítottak, 1.240.000 tesztet vettek le vizsgálatra. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nélkülük a COVID-19 járvány országos ellátásszervezése megoldhatatlan lett volna. Eközben alkalmas védőfelszerelésekkel, szervezési intézkedésekkel a kivonuló állomány döntő többségét meg tudták óvni a fertőzéstől, egészen az utolsó időkig, amikor már a védőoltás növeli a biztonságukat.

Számos közvéleménykutatás bizonyítja, hogy a hazai intézmények és szervezetek között a Mentőszolgálat elismertsége nagyon magas. Talán a szeretet szó se túlzás. Korábbi írásomban egy friss történet illusztrálta, hogy egy oktalan feljelentést hatalmas lakossági szeretetnyilvánítás söpört el.

Rájuk is igaz az a sokat idézett mondat, amit Churchill a RAF pilótáiról mondott, amikor megvédték Angliát:„soha nem köszönhettek ilyen sokan, ilyen sokat, ilyen keveseknek”.

Boldog születésnapot Bajtársak!