„A reform kulcsfontosságú eleme, a megfelelő képzettségű és létszámú szakember jelenléte” – dr. Szepesi András jegyzete.
Ez lesz a megfelelő cím a mai jegyzetemhez. Egyenes üzenet, kifejezi a lényeget, de nem bántó és talán még elgondolkodtató is.
A jegyzetírás anatómiája
Eredetileg a most szombati jegyzetemnek a „JEGYZET” címet szántam. Nem túl kreatív, elég semmitmondó, kifejezetten megfelel egy dübörgő, vádaskodó választási kampány hangulatának, amelyikbe nem szeretnék belekeveredni. Legfeljebb arra jó, hogy összefoglaljam az elmúlt immár több mint négy év rendszeres cselekvését, amelyik szinte szabályozta, keretbe foglalta a nyugdíjas éveim kicsit szerteágazó tevékenységeit.
Pláne a „COVIDŐK” alatt, amikor a legtöbb korábbi tevékenységemet és mozgásaimat súlyosan korlátozni kellett. Még a szombat kiválasztása is véletlenszerű volt, anno ezekre a napokra gyűlt össze elegendő információ. Azután megszokottá vált, és számos olvasó jelezte, hogy a reggeli kávé mellett olvassák. Mivel szombaton és vasárnap viszonylag kevés friss hír van az egészségügyben, így ezeken a napokon tervezetten pihenhettem, „családozhattam”. Vasárnapi húsleves az unokának (korianderrel) remek saláták az egészségtudatos gyermeknek.
A hátteremben dolgozó Weborvos Szerkesztőség „soha nem alszik”. Egy egészségügyi portálhoz méltó folyamatos rendszerben mindig van ügyeletes szerkesztőnk. Ha van valamilyen fontos hír, akkor riadót rendel el, és készül a „Breaking News”.
Hétfőn reggel kezdem a „gyűjtögető életmódot”, hasonló módszerrel, mint őseink sok ezer évvel ezelőtt a táplálékot. A médiumok figyelése mellett rendszeresen érkeznek orvos, közgazdász, jogász és ápoló barátok telefonhívásai, e-mailben átküldött írásai, SMS, Messenger, FB-üzenetek: „ami a csövön kifér”.
Szerda körül néha már kiemelkedik egy „munkacím”, amire jobban fókuszálok. De ez nem „szentírás”, az utolsó percig változhat. Mint például most: péntek délelőtt van. Nemrég olvastam a sajtószemlében egy tudósítást a MESZK V. Alapellátó Konferenciájának tegnapi napjáról. Rettenetes ápolóhiány, romló adatok. Tegnap több cikk is foglalkozott a Weborvos hírfolyamban az urológusok hiányával (egyik a MOK „kórrajza”) és egy dolgozat a szülészetek eróziójáról szól.
Döntöttem: más cím kell
Így azután elmarad a hosszabb elmélkedés a „jegyzet” titkairól, amit egyesek publicisztikának, véleménycikknek, vagy a bennfentesek kedvesen csak „publi”-nak neveznek. Szakmai soviniszta, pláne narcisztikus „barátaim” használják még a „szösszenet” jelzőt is, őket néha szeretném szelíden „pofácskán csapdosni”, hogy vegyék észre, egy 4,5-6 ezer karakteres jegyzet mögött mennyi munka bújik meg. Persze ilyen „barátok” mellett „szerzőnknek” ellenségre már nincs is szüksége…
A munkamódszerről
Szinte kényszeresen próbálom kerülni a „nagypolitikai” megközelítéseket. Ebből több van, mint elég, minden oldalon. Amit folyamatosan próbálok érzékeltetni: az egészségügy, annak rendszere egy nagyon bonyolult, változékony és a változásokra érzékeny világ. Vannak ugyan politikai összefüggései, de a lényeg, hogy benne tanult, felkészült, reményeim szerint elkötelezett emberek gyógyítanak, kezelnek, ápolnak rászoruló embereket.
Mivel a rászoruló ember egyben kiszolgáltatott is, ha a gyógyítóknak nem áll rendelkezésükre elegendő tudás, kapacitás, eszköz, anyag, gyógyszer – és mindez kifejezhető pénz formájában is –, akkor a rendszer minden szereplője bajba kerül. A betegek elsősorban. Miközben gyakran fel se tudják mérni, valójában mire van szükségük. Ezt illusztrálja az „információs aszimmetria” fogalom.
De a gyógyítók is bajba kerülnek, felborul a gyógyítás térben és időben szükséges rendje, káosz, várakozás alakul ki. Romlik a gyógyítás eredményessége. A gyógyítók ugyan rendelkeznek bizonyos szakmai autonómiával, de ez csak addig terjed ki, ameddig a szükséges személyi-tárgyi feltételek rendelkezésre állnak. Ahogy ezek fogyni kezdenek, a gyógyítók a hiányokat egyre jobban megosztják a betegekkel. Mást nem tehetnek, nincs másfelé mozgásterük. Ha ez a jelenség egy közfinanszírozott, közösségi rendszert ér el, akkor elkezdődik a menekülés és a csodavárás a magán egészségügy felé.
Mi most itt tartunk, így azután nem kell aggódni Kedves Olvasóink, egyhamar nem fognak elfogyni a témáink.
Munkaerőhiány
De térjünk vissza a mai nap legfontosabb üzenetéhez. Tulajdonképpen a fejlett ipari országok (OECD) „amióta az eszemet tudom” mindig is egészségügyi munkaerőhiánnyal küzdenek. Eleinte az orvoshiány volt a fő probléma: nehéz a stúdium, sokáig tart, szakvizsgával együtt nettó 11-12 év. A fiatalemberektől „spártai életmódot” követel hosszú ideig. Vannak fizikailag és persze idegileg is nagyon megterhelő szakterületek.
Számos országban ezért nem vállalja kellő számú fiatal, hogy belépjen az orvosképzés rendszerébe. Számos országban, ahol jelentősebb tandíj van, ott ez kifejezetten drága oktatási forma. Lassan évszázados múltja van az orvosi migráció történetének. Kelet-európai és (ázsiai) feltörekvő fiatalok vállalják a nehéz kiképzést, a jobb élet és a sokkal jobb munkafeltételek reményében. Meglepő élmény volt számomra, hogy fiatalabb gyakorló orvos évtizedeimben, bármerre jártam Ausztriában, Németországban, mindenütt megkérdezték, nem szeretnék-e maradni. És ehhez nemcsak sokkal jobb fizetést, hanem nyelvi képzést, lakhatást, családi ellátást is kínáltak. Ehhez később egyre növekvő szakdolgozóhiány társult.
Helyzetünk itthon
1990-ben kezdődött az igazi vesszőfutás. Azt megelőzően a voluntarista gazdaságpolitikához ugyanilyen egészségügyi politika tartozott, ami az 50-es, 60-as években sokkal súlyosabb volt, mint a 80-as években. Ez idő alatt alakult ki, az a részben modern, de rengeteg régi épületet is tartalmazó egészségügyi ellátórendszer, amelynek terhei, hatásai máig érvényesülnek.
Lényeg: közel kellett vinni az orvosi ellátást a lakossághoz. A háziorvosok esetében ez érthető, még a mai világban is. De képzeljük el, hogy kórház, és kompromisszumként szülőotthon és önálló szakorvosi rendelőintézet olyan közel kellett, hogy legyen a lakossághoz, ami vonaton és lovaskocsin elérhető. Ha ezt végig gondoljuk, érthetővé válik miért épült ki olyan hatalmas és egységes állami mentőszolgálat, ami egyben jelentős kapacitású betegszállító szolgálat is volt (és részben ma is az). A mai fiatalok már nem akarják elhinni, mekkora hiány volt „vonalas” telefonokból, egyéb gyors és személyes kommunikációs eszközök pedig nem is léteztek.
Jelentősen különbözött a gyógyítás és a diagnosztika technológiája is. Korábbi cikkeimben ezekről nagyon sokat írtam. Szociológiai folyamatként pedig jelentős idősödés figyelhető meg, amelyik mind a lakosságot, mind a gyógyítókat érinti.
Minden előítélet és hibás szándék nélkül lehet állítani: a magyar egészségügy jelentős strukturális és működési reformra szorul. Ennek kulcsfontosságú eleme a megfelelő képzettségű és létszámú szakember jelenléte. Ráadásul úgy, hogy a közöttük folyó idősödés pótlásáról is gondoskodni kell.
És ez részemről nem csak egy jámbor óhaj.
A reform, és minden nemű szakmai, társadalmi igény kielégítésének első számú feltétele az elegendő számú és képzettségű szakember. Ennek akárcsak a részleges hiánya képes megakadályozni, vagy hibás útra terelni a reformot.
Ezért indokolt az alábbi címet adni a jegyzetemnek:
„Adj király katonát!
Nem adok!
Ha nem adsz, szakítok!”
Gyermekkorunk kedves játéka. A megoldás agresszivitásával talán már a felnőttek világára próbál felkészíteni. A mostani kontextusban rettenetesen jól kifejezi a magyar emberek-betegek sarokba szorítottságát.
Jól érthető a politikusok számára is, akik rendkívül szívesen tekintik az egészségügyet hadseregnek. A szakmailag kötelező önkéntes fegyelem, a betegellátás követelményeinek rendszerezése, a sürgősségi ellátás, benne a triázsolás, a rendszer megkövetelte döntési szintek, amelyek a parancsolási struktúrákhoz hasonlítanak, mind-mind ezt a képzetet erősítik.
Csak amikor a politika egy szolgálati törvénybe próbálja összefoglalni az általa észlelt és elgondolt működési módokat, akkor derülnek ki az alapvető különbségek.
Van e megoldás?
Legyünk őszinték, a rendszerváltás utáni évtizedben a környékbeli országok magyar nyelvű szakemberei szép számmal jöttek hozzánk dolgozni. Ez a bőség azóta megszűnt. Aki a jobb élet reményében hagyja el a hazáját, az már elsőre se hozzánk jön.
Nem tudom komoly-e, egyes médiumok megszellőztették külföldi, pl. indonéz vendégmunkások alkalmazását ápolónak. Hadd legyek szkeptikus: gyönyörű nyelvünk és kultúránk minden néptől elválaszt Nehezen tanulható, sok évre lehet szükség. Ezzel együtt már nem is tűnik olcsónak a vendégmunkások alkalmazása.
Még két hét, és túl leszünk a választáson. Addig semmi nem fog történni.
Utána kiadós tűzoltásra számíthatunk.
Csak azt tudom kívánni, hogy ez segítsen, ne romboljon.
Címlapkép: Joe Rosenthal: Raising the Flag on Iwo Jima. Associated Press. 1945.02.23.
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!