AKKOR EZ MOST RENDSZER, VAGY KUTYULÉK ÉS ZAGYVALÉK?

2023 utolsó jegyzetében azt ígértem, visszatérek az egészségügyi rendszerek, és benne a magyar egészségügy kérdéseire.

Véleményem szerint ez a kérdésfeltevés „megúszhatatlan”. Aki kormányoz, az állandóan beleütközik az egészségügy problémájába. Ami még ennél is fontosabb, a lakosság is. Akik nem mellesleg választópolgárok is, tehát a politikai rendszer fenntartói. Az egészségügy területén nem szűkölködünk témákban: az adóssághegyek, a bérezés igazságtalanságai, az intézmények szervezeti és szervezési gondjai, és az ezzel is összefüggő kapacitás és infrastruktúra problémák, a háziorvosi körzetek egy részének betöltetlensége és a háziorvosok fenyegető idősödése, az ápolói létszám ugyan egyenlőtlenül jelentkező, de helyenként súlyos, a napi működést akadályozó hiányai, a várólisták, orvos és egyéb szakemberek hiánya, valamint a kórházi fertőzések kérdései, az ápolás minőségi gondjai.

Ha ezt a rettenetesen hosszú mondatot „kicsontozzuk” akkor tisztán áll előttünk a problémák tartalomjegyzéke:

1)    a finanszírozás bajai és esetenként elégtelensége

2)    az egészségügy szervezeti és intézményi struktúrájának gondjai

3)    a HR, azaz az „emberi erőforrás” kérdései: szakemberhiány, képzési hiányok, elvándorlás,

4)    és a minőség problémái

Ha így tekintünk a helyzetre, akkor nem lehet nem észrevenni, milyen erős összefüggés van a 4 felsorolt téma között: tehát „rendszer ez a javából”.

Az is feltűnhet, hogy egy - egy szakember, politikus számára csak a címszavak felsorolása és a mögöttes tartalmak felületes elképzelése is olyan bonyolultságot jeleznek, hogy ez megfelelő képzettség és attitűd hiányában valóban zagyvaságnak tűnik.

És hogy „rátegyek még egy lapáttal”: ha megpróbálják letölteni az internetről az egyik elérhető egészségpolitikai jegyzet szövegét, és beleolvasnak akkor még az erősebb idegzetűek is elborzadnak, hogy az egészségügy rendszerének megismerésére, elemzésére milyen hatalmas nemzetközi szakirodalom és fogalomkincs található. 

Tulajdonképpen azt is kérem kedves Olvasóimtól, hogy nyissák meg és olvassanak bele. Aki ezt nem teszi meg, az ne szóljon hozzá, mert igazából nem tudja, miről kellene beszélni. Nagyon világosan látszik, hogy az egészségügyi rendszernek olyan ismérvei, összefüggései, szabályozói vannak, amit még a legműveltebb orvosok és ápolók többsége sem ismer. Mert nem tanítják nekik. Mert úgy érzik, nincs szükségük ilyen ismeretekre, hiszen a rendszer egyes jelenségeinek felismerése elég ahhoz, hogy működjenek benne, vagy a jobbítására javaslatot tegyenek. Később ezekre példákkal is fogok szolgálni.

Rendszer vagy kutyulék és zagyvalék?

Még mindig rendszer, egyre több és fokozódó válságjelekkel. Ezek kikényszerítik a rendszer „reformját” korszerűsítését, egyes részeinek az átalakítását. De nem ritkán az a gyanúm, és egyben aggodalmam, hogy ismeretek és idő hiányában nem végzik el azokat az elemzéseket és „próbafuttatásokat”, amelyek nélkül nem lenne szabad komoly formában beavatkozni.

Beszélnem kell egy olyan kérdésről, aminek egy igen fontos eleme láthatatlanul a háttérben marad, és ez a magyar bajok kialakulásában igencsak fontos.

A kérdés: kik üzemeltetik az egészségügyi rendszert? A válasz könnyűnek látszik: egyfelől orvosok, ápolók, egyéb diplomás szakemberek, kisegítők, az intézmények gazdasági-műszaki személyzete. Másfelől: politikusok, akik a kormányban és a kormány intézményeinek az élén az egészségüggyel foglalkoznak. Ez eddig világos. De ha közelebb megyünk a rendszer működéséhez, akkor a kormány szervezeteiben (minisztériumok, országos hatáskörű szervet pl. OKFŐ, NEAK, kormányhivatalok) igencsak sok szakembert találunk. Közgazdászok, jogászok, rendszerszervezők, hivatali munkát végző egészségügyi diplomások, informatikusok, minőségügyi szakemberek nagy számban azért dolgoznak, hogy az egészségügyi ellátások a törvényekben és jogszabályokban meghatározott módon működjenek. Szakmai életpályák ezrei, kenyérkereső foglalkozások tízezrei kellenek, hogy hozzájáruljanak a magyar egészségügy fenntartásához, üzemeltetéséhez, tervezéséhez, ellenőrzéséhez. Miközben a magyar egészségügy reformjáról az azt kikényszerítő bajokról, hiányosságokról beszélünk, meg kell vizsgáljuk, rendelkezünk ma elegendő számú és minőségű szakemberrel az egészségügy üzemeltetéséhez, illetve a reformfolyamatok megtervezéséhez, bevezetéséhez, irányításához és ellenőrzéséhez. Készülnek ehhez megfelelő elemzések, statisztikák, részletes megvalósítási tervek? Vannak e elegendő számban, megfelelően képzett, elkötelezett szakemberek, akik azért dolgoznak, hogy legyen az országban elegendő és hozzáférhető háziorvos, működjenek sürgősségi osztályok a területi ellátás szükségletei szerint, legyenek ne csak színvonalas, de megfelelő kapacitású baleseti osztályok, ugyanígy számos más szakterület. Legyen tervezett szakemberképzés, de olyan mélységben, hogy ne alakuljanak ki tartósan hiányszakmák.

Már felületes vizsgálattal is megállapíthatjuk, hogy az egészségügyet működtető állami adminisztráció területén is súlyos szakember hiány van, súlyos képzési hiányosságok vannak. Érdekes, hogy ez a mindenkori kormánypolitikusoknak sem tűnik fel kellő súllyal, pedig ilyen szakemberek nélkül az ő tevékenységük se lehet sikeres és tartós.

Az egészségügyi rendszerek legfontosabb összetevői

Mielőtt belebonyolódnék az egyes rendszer típusok kérdéseibe, szeretném egy fontos dologra felhívni a figyelmet: egy egészségügyi rendszert nem csak a forrásteremtés és a finanszírozás módja vagy nemcsak az intézmények és szolgáltatások tulajdonviszonyai (nálunk most ez nagyon forró kérdés, hogy állami vagy magánellátás!) határoznak meg.

Hanem ez a két szempont egyszerre és egyidejűleg. Valamivel több mint 30 éve írta le egy német származású USA-ban élő és dolgozó kutató – tudós, Uve Reichard ezt az összefüggést, amit itt mátrix-táblán tudok bemutatni.

Ez sajnos Magyarországon kevés figyelmet kapott, és a rendszerváltás kezdetei óta sok politikus úgy gondolja, hogy a mátrix két tengelyén szabadon változtathatóak a definiált fogalmak. Ugyan a fejlett országok egészségügyi rendszerei számos kisebb nagyobb eltérést mutatnak, azért a nagy összefüggések elég világosak. Alapvetően két rendszert lehet megkülönböztetni: a közösségi finanszírozású és fenntartású rendszereket, és a magánfinanszírozás magánszolgáltatás dominanciájára épülő rendszereket. Míg a közösségi rendszereknek az elmúlt évszázadban két markáns megjelenési formája alakult ki: az állami egészségügyi (szolgálatok) rendszere, valamint a bismarcki gyökerekre épülő és fejlődő társadalombiztosítási rendszerek. A magánbiztosítások dominanciájára épülő rendszer iskolapéldája az USA rendszere. De hogy az emberi társadalmak, a nemzetállamok az elmúlt évszázadban nem „falanszterek”, hanem élő, fejlődő változatos és dinamikus képződmények, mindhárom alaptípusnak számos változata alakult ki.

Nagyon érdekes, melyik rendszert honnan feszegeti az emberi társadalom sajátos berendezkedése, ahol a két póluson a szegények és a gazdagok foglalnak helyet. A főleg európai közösségi rendszerekben, a gazdagok megteremtették a közösségi ellátással párhuzamos magán biztosítási és ellátási csatornákat. Az már a fejlődés „magasiskolája”, hogy az elmúlt néhány évtizedben, néhány országban e két lehetőség előnyös kombinációját látjuk. Az pedig már szinte a vicc kategóriája, hogy az igen drága, magánbiztosítókra épülő USA rendszerében ki kellett alakítani az idősek számára a Medicare adókból finanszírozott rendszerét, amely napjainkra tulajdonképpen a világ legnagyobb létszámú közösségi rendszere.

Kedves Olvasóink!

Azt tervezem, hogy a következő hetekben az egészségügyi rendszerek egyes típusait, szakmai, szervezeti és ellátási megoldásait fogom bemutatni.

Minden kedves Olvasónknak, a magyar egészségügy összes dolgozójának, és természetesen a betegeiknek is Boldog Újesztendőt, és egy javuló fejlődő magyar egészségügyi rendszert kívánok!