Átalakítás alatt is zavartalanul üzemel?

Az elmúlt két év egészségpolitikája szinte minden területen a mély strukturális átalakítás időszaka volt. Összességében el lehet mondani, hogy az Orbán-kormány nagy volumenű átrendeződést valósított meg a politikai-jogi szféra mindhárom kategóriájában. A kormánypártok, amelyek ellenzékben a konfliktusok élezésére törekedtek, politikai értelemben a kétharmados felhatalmazással és a centrális erőtér kialakításával nem ütköztek komoly akadályba. A két évvel ezelőtti állapothoz képest a szektor – nem kis részben az ellenzék gyengeségéből és koncepciótlanságából adódóan is – lényegesen kevesebb konfliktust generál, mint az elmúlt ciklusban. A kormányzati hatékonyságot segíti a centralizáltabb hatalmi- és szerkezeti struktúra, a lokális érdekek kiiktatásával olyan racionalizációs lépéseket sikerült megtenni, amelyeket korábban soha. Az államtitkárság vezetői többségében kedvező színben voltak képesek feltűnni az orvostársadalomban, így a szakma felől érkező kritikák is halkabbnak bizonyultak. Valóban óriási törvényalkotási munka folyt a háttérben, a jogszabályok mennyisége azonban gyakran a minőség rovására ment, az új struktúrát működés közben még nem ismerjük -áll annak a tanulmánynak az összefoglalójában, amelyet az egészségügy elmúlt két évéről készített a Méltányosság Politikaelemző Központ.

Mint írják, a következő két év adhatja meg majd a választ, hogy valóban érdemes volt-e a reformba belevágni. Mindenestre a felelősség óriási, hiszen 2012-től a centralizációnak köszönhetően a rendszer legfontosabb szereplője az állam lesz.

A gyakorlati működés területén azonban kiütköztek a „hard government" koncepció határai és hiányosságai is. Az erőpolitikára alapozott hatékonyságnövekedés koncepció a betegek számára romló szolgáltatási szinttel és a testi-lelki bajok szaporodásával járt együtt. Ezen változtatni természetesen csak forrásbevonással lehet, azonban ezen a területen szerepelt a legrosszabbul a kormány, amely nem feltétlenül az egészségpolitikusok hibája. Ugyanakkor a magán-egészségbiztosítás adómentessé tétele, illetve a hálapénz utólagos legitimálása tulajdonképpen annak a hallgatólagos beismerése, hogy tisztán állami forrásokra támaszkodva képtelenség a magyar egészségügyet még a jelenlegi színvonalán is működtetni.

Miközben az orvosbérek emeléséért többé-kevésbé sikeresnek mondható Szócska Miklós csapatának tevékenysége, addig folyamatosan csökken az egészségügy egészére fordított összeg, ilyen mértékű forráskivonás mellett pedig a leghatékonyabb forrásallokáció sem hozhatja meg a várt sikereket. A hazai gyógyszeripar, illetve a hozzá kapcsolódó egyéb magánvállalkozások részben a szektor globális átalakulása, részben a hazai fiskális szigor miatt komoly nehézségekkel küzdenek. Holott ez az egyik olyan hagyományos iparág, ahol lehetőség nyílna a munkahelyteremtésre, illetve a kutatás-fejlesztésre.

A kettős szorításban – fiskális szigor és az ingyenes állami egészségügyre ellenzékben tett ígéretek – működő kormányzat tehát elsősorban a centralizációt és a racionalizálást volt képes felkínálni megoldásként felkínálni az ellátórendszer számára, miközben „fű alatt" azért igyekezett megvalósítani a magánfinanszírozás lehetőségeit. Az egészségügyhöz kapcsolódó piaci szereplőknek is ahhoz kellett alkalmazkodni, hogy az állam és a központi akarat a legfontosabb szereplő, amely elsősorban a bevételi forrásként és nem befektetésként tekint rájuk.

Az egészségpolitikát egy fél ciklusnyi periódus után nehéz sommásan értékelni, az elmúlt két évre leginkább az átmenetiség, az ezzel járó bizonytalanság valamint a permanens forráshiány megoldatlansága volt a leginkább jellemző. Előbbi enyhülhet ugyan, ha az érintettek is képesek alkalmazkodni az új rendszerhez, utóbbi megoldásához azonban az elmúlt két évben sem kerültünk közelebb - állapították meg a kutatók. 

A teljes tanulmány itt olvasható