Egészségügyi káderpolitika és a családi ezüst

Az egészségügyi miniszter egyetlen perc alatt rúgta ki Antal Csaba országos tisztifőgyógyszerészt, aki – így az indok – nem gondoskodott időben a viperamarás elleni oltóanyag utánpótlásáról. Horváth Ágnes nyilatkozata szerint a „hiba megbocsáthatatlan". A frissen kinevezett miniszter asszony nyilván tudja: bizonyos szintek felett az embert viperák sora veszi körül, jobb megelőzni a bajt. Amúgy a nagykörúton nem igen találkozni viperával, s ha hinni lehet a szakmai pletykáknak, Antalt sem a lassanként lejárt szavatosságú szérum miatt ejtették vissza korábbi beosztásába.

Úgy hírlik a Posta is beszállna a gyógyszerüzletbe, s mozgópostával – a leveleket, pénzküldeményeket fuvarozó gépkocsival – vállalkozna gyógyszerek kiszállítására. Ha Antal Csaba azt írja, a kúpot kizárólag olvadt állapotban, s csak is szájon át célszerű bevenni, lehet, még ma is országos tisztifőgyógyszerész. Lelke rajta, ha nem így tett.

A közelmúltban érdekes személyi változások zajlottak le az Országos Egészségbiztosítási Pénztárban (OEP) is. Kirúgták, majd elbocsátását visszavonták, alig 24 óra múlva a visszavonást visszavonva mégis búcsút vettek Király Gyula informatikai főigazgató-helyettestől, akinek vétkéül azt rótták fel, hogy túlságosan kemény hangúra sikeredett a gyeden, gyesen lévő kismamáknak postázott, jogosultságukat firtató hivatalos levél. Az senkit sem érdekelt, hogy a levelet Király állítólag nem is látta, így az OEP fennállásának legnagyobb programját – az egészségügyi ellátásra való jogosultság milliókat érintő vizsgálatát – annak megszervezője nélkül hajtják végre. Ha végrehajtják…

Az egészségbiztosító amúgy is hálás terep a rosszakaratú szemlélődőnek. Aki az elmúlt másfél évtized néhány főigazgatója után úgy vélte, az OEP-ben nincs lejjebb, téved. A korábban legfeljebb protektora által látott, s ismert Major Zoltánról meglehetősen egyfelé húznak a vélemények. „Ha engem kineveznének a Paksi Atomerőmű főigazgatójának, tuti, hogy nem mennék le a reaktortérbe, s kezdeném nyomogatni a gombokat" – jellemezte a helyzetet, s a főigazgatót egy sokat látott egészségpolitikus. Major azonban elszánt, s nyomogat…

Nem mintha a fővárosi önkormányzatnál jobb lenne a helyzet. Az elmúlt hetekben egyszerűen követhetetlenné vált, hogy a koalíciós pártok egészségpolitikusai miként képzelik el a budapesti kórházügyet, s hogy saját érdekeiken kívül van e valami egyéb – például a lakosság -, amire hajlandók tekintettel lenni. A városházán zajló ügyekből legfeljebb az tudható, amint egymástól, s néhány órán belül korábbi önmaguktól is elhatárolódnak.

A bornírtság persze nem csak kormányoldalon tombol, elég elővenni az Országos Neurológiai és Pszichiátriai Intézet (OPNI) legújabb kori történetét. Amikor hírül ment, hogy kiürítik az impozáns, ám igen lerobbant épületet, a Fidesz-KDNP ombudsmani erősítéssel egy egész családi sagával állt elő, miszerint annak idején a Schwartzer-család azzal a feltétellel biztosított telket az Országos Tébolyda felépítéséhez, hogy azon kétszáz évig kötelezően elmeotthont kell működtetni, ellenkező esetben az ingatlan visszaszáll a családra.

Mindebből biztosan annyit tudni, hogy a XIX. században Schwartzer Ferenc először Vácon, majd Budán működtetett magán elmeotthont. Ez utóbbi a mai Országos Onkológiai Intézet helyén állt, nem véletlenül viseli a „Kékgolyót" övező utcák egyike a nagytudású ideg- és elmeorvos nevét. Magánintézményét ugyancsak pszichiáter fia, Babarczi Schwartzer Ottó örökölte, s működtette egészen 1910-ig.

A Lipót történetéről fellelhető adatok szerint a telket – a szükséges építőanyagok egy részével – már 1828-ban felajánlotta, feltehetően Buda városa. Az Országos Tébolydát végül csak 1860-ban kezdték építeni, s nyolc év múlva fogadhatta első betegeit. S mivel akkor még a nyilvántartásokban nem volt akkora kupleráj, mint manapság, az utókor azt is pontosan nyomon követheti, ki-ki mennyivel járult hozzá az építkezéshez: az akkori belügyminisztérium például 150.000, a budai Várpalota építési alapjából Ferenc József császár 315.000, országos adópótlékból 575.000, a még II. József által létrehozott egyik alapítványból 707.696 forint 15 krajcárt adtak össze a nemes célra, de úgynevezett vegyes bevételekből is jutott rá 19.515 forint 34 krajcár.

A Schwartzer-család egyik oldalági rokona szerint – mivel az impozáns sárga ház 140 év után megszűnik elmeotthonként működni – ismét őket illeti az ingatlan, bár az nem derül ki, hogy a 30 milliárd forintra taksált értékből csupán a telekre, vagy az épületre is igényt tart-e. A Schwartzerek egyenes ági leszármazottja viszont semmi ilyesmire nem emlékszik, mint nyilatkozta, még családi ebédeken sem esett szó a Lipótmező névre hallgató családi ezüstről. S bár vadul keresik, egyelőre nem találják sem az intézmény alapító, sem a család adományozó okiratát.