Elégtelenek a szakorvosok rehabilitációs ismeretei

Betegség, vagy baleset miatt még azután is fennállhatnak bizonyos funkciózavarok, miután a beteget már kiengedték a kórházból. A teljes gyógyulás reményében ilyenkor kerülhet a páciens a rehabilitációs programba – feltéve, ha az orvosa felismeri szükségességét. Az OORI kutatói szerint ehhez azonban a szakorvosok gyakran nem rendelkeznek elegendő rehabilitációs ismerettel - ismerteti egy kutatás lényegét a Semmelweis Figyelő.

„Magyarországon, sok országhoz hasonlóan, a tbc-s gyógyintézetekből fejlődtek ki az első, rehabilitációval foglalkozó intézetek. Az Állami Fodor József Tüdő-gyógyintézetből kilencévi szerkezeti átalakítás után 1975. december 9-én alakult meg az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI), majd ezt követően 1979-től megindult a szakorvosképzés is, az intézet bázisán" - olvasható Dr. Dénes Zoltán és kollégái Rehabilitációs ismeretek kórházi orvosok és szigorlók körében című tanulmányában.
Az intézetben az európai átlagnak megfelelően 300 képzett rehabilitációs szakember dolgozik. Bár a rehabilitáció szerepel az egyetemek graduális képzésében, a tanulmány szerzői azonban úgy vélik,:nem a szakterület jelentőségének megfelelő mértékben. A praktizáló orvosok nagy része ugyanis kevés ismerettel rendelkezik ezen a területen.

A lakosság 33 százalékát érinti valamilyen funkciócsökkenés
A probléma ugyanis főként az, hogy a rehabilitációt a szükségességét nem minden esetben ismerik fel a kezelőorvosok. Ez főként annak tükrében szomorú, hogy a jelenlegi egészségügyi ellátórendszerben elegendő, közel 15 000 ágy (Ebből közel 5000 pszichiátriai, 1500 kardiológiai, 1000 pulmonológiai, 350 gyermek-, 6000 neuromusculoskeletalis, valamint 1500 egyéb, krónikus ellátási) áll a rehabilitációs kezelések rendelkezésére. A kezelésekre pedig szükség lenne: egy nemrég Magyarországon elvégzett kérdőíves vizsgálat eredményeképpen az összlakosság 33 százaléknál találtak valamilyen fokú funkciócsökkenést, az esetek 7,5 százalékában pedig súlyosan csökkent funkcióképességet.

„Az orvoskollégák jelentős része nem pontosan ismeri a fogyatékosság fogalmát, a rehabilitációs tevékenységet. A kórházi konzíliumok során a szakorvos kollégáink bizonytalanok voltak, hogy milyen betegeket küldjenek rehabilitációra, és abban sem voltak biztosak, hogy a rehabilitációs osztályon milyen tevékenység folyik" - olvasható a tanulmányban.

Felmérték az orvosok és a hallgatók ismereteit
Hogy felmérjék a szigorló orvostanhallgatók és kórházban dolgozó szakorvosok rehabilitációs ismeretit, Dénes doktor és kollégái kérdőíves módszert alkalmaztak. „A kérdőív a rehabilitáció tárgyköréből hét egyszerű választásos kérdést és három fogalommeghatározást tartalmazott. A válaszadók traumatológus, neurológus, idegsebész szakorvosok, a Semmelweis Egyetem hatodéves orvostanhallgatói és rehabilitációs szakorvosjelöltek voltak" - írják a kutatók.

A kérdőívet kérdezőbiztosok jelenlétében kellett kitölteniük a résztvevőknek, akiket a három csoportra osztottak a kutatók. Az elsőben egy sokszakmás (1100 ágyas), rehabilitációs osztállyal is rendelkező kórház különböző osztályain (traumatológia, ortopédia, neurológia, idegsebészet) dolgozó szakorvosok voltak, míg a második a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán hatodéves hallgatókból állt. Ők azonban az egynapos kötelező rehabilitációs képzésük előtt álltak. Végül a harmadik csoportban a rehabilitációs szakorvosjelöltek szerepeltek, de csupán összehasonlításként.

Az eredmények nem túl biztatóak
„A kérdőívet 42 hallgató, 40 szakorvos és 39 rehabilitációs szakorvosjelölt töltötte ki. A kérdések közül a szigorlók közel fele adott helyes választ a szakképesítés ismerete, a tanszék léte, a fogyatékos emberek száma, a betegek rehabilitációra irányításának feladatáról. A rehabilitációs ágyak számát szinte senki, a fogyatékos személyek jogairól szóló törvényt mindenki ismerte. Az alapfogalmak (fogyatékosság, rehabilitáció) meghatározására nem voltak képesek. A kórházi szakorvosok rehabilitációs alapismereteit nem találtuk jobbnak a szigorlókénál" - olvasható az összegzésben.

A szerzők ezért úgy vélik, hogy a szigorlók rehabilitációs ismeretei alacsony szintűek, az orvosi munkavégzésükhöz nem elegendőek. Emiatt szükséges lenne a hallgatók rehabilitációs ismereteinek bővítése. Sajnos emellett a szakorvosok rehabilitációs alapismereteit sem bizonyultak elégségesnek a mindennapi munkavégzéshez, számukra a kutatók tanfolyamokat és a rehabilitációs konzíliumokat ajánlanak, amelyeken bővíthetnék tudásukat.