Fentről le, vagy lentről fel? Leginkább előre!

Megérkezett Kóka János vitairatára a második hozzászólás, dr. Túri Péter tollából. 

Pár napja Kóka János nyílt szakmai vitát kezdeményezett a magyar egészségügy megújításáról. A hír hallatán kezdetben eszembe se jutott nyilvánosan reagálni, hiszen egyrészt a szerzőre életpályája, korábbi állami, politikai és mai gazdasági szerepvállalása okán lényegesen többen figyelnek, másrészt pedig oly sokan, oly sokszor nyilatkoztak már meg a témában, nem gondoltam, hogy be kellene állnom a sorba. 

Aztán a dolgozatot elolvasva csak elindultak bennem a gondolatok, végül pedig maga a szerző is kapacitált egy reakció megírására és publikálására, így megszületett ez a szöveg. 

Mielőtt azonban a részletekbe mennék, úgy érzem hasznos lenne a tisztelt olvasóknak némi háttérinformációt adni a megelőző 30 évemről, hiszen ma sokan pont harminc éve mondják meg, hogy is kellene, mit is kellene tenni, hogy jobb legyen a magyar egészségügy. Mégis, ott tartunk ma is, sőt, talán most tartunk csak ott igazán, hogy még mindig erről kell beszélünk, miközben betegek bolyonganak a rendszerben, várakoznak ellátásra, vagy ami még drámaibb, betegeket veszítünk el feleslegesen. 

Valamikor 25 éve gyakorló kórházi és kivonuló mentőorvosként magam is „megmondtam”. Leírtam 2001-ben, aztán 2002-ben, hogy mi is a baj a magyar légimentéssel, mit is kellene tenni. Értekeztünk, beszélgettünk sokan, de akiknek az akkori szakmai és munkaköri feladata lett volna, hogy elinduljon a változás az OMSZ-ban, azok bizony a szőnyeg alá söpörték a problémát. Egészen 2005 március 31-ig, amikor Pécsett lezuhant egy mentőhelikopter, az egyetem és egy óvoda közé. Másnap kora reggel az akkori gazdasági és közlekedési miniszter, Kóka János telefonon hívott és egy hét múlva a 2001-es, 2002-es anyagokat elő lehetett venni a fiókomból. 

Az eredmény? Kevesebb, mint egy évvel később, 2006 januárjában elindult a mai is európai színvonalon, (csaknem) országos lefedettséggel működő modern légimentés. 

A légimentés országos szintű megújítása akkor a maga nemében ugyanolyan fontos lépés volt, mint amilyen ma az egészségügy egészének a reformja lenne. 

A kiinduló referátum tíz pontjával butaság lenne egyet nem érteni, ám azokat olvasva magamban nem tudtam nem vitatkozni a szerzővel. Hogy pontosan miről? Nos, leginkább arról, hogy az általa leírt program egy tiszta fejjel gondolkodó, megalapozott gazdasági és politikai tapasztalattal rendelkező szakember fentről lefelé haladó koncepciója, ami viszont pont ebből az irányból kiindulva rejti magában a buktatókat. 

Ugyanis, ha azt várjuk (és legyünk őszinték, ezt várjuk 30 éve), hogy majd fentről elindul a változás, ha majd lesz konszenzus a politika felől a témában, akkor majd lesz itt nyugati egészségügy, akkor érzésem és 30 éves tapasztalatom alapján bizony, várhatunk még legalább ennyit. 

Ne értsenek félre, magam is vallom, hogy kell politikai és szakmai konszenzus a mélyreható és előremutató változásokhoz, de akkor az első lépésnek annak kell lenni, hogy az egészségügyet kivesszük a politika mindennapi céltáblái közül, ezt valamennyi politikai párt deklarálja mindenki (pártok, szakmai szervezetek és választópolgárok) felé, elássák a csatabárdot a témában és hosszú időre meg nem támadási szerződést kötnek a felek egymással. Azaz itt vitatkozom a szerzővel, aki ugyan realista módon kizárja, de így egyben el is engedi ezt. Én azt vallom, hogy nincs jobboldali agyvérzés (jó, van olyan, de anatómiai értelemben...), liberális bokatörés és szocialista infarktus. A mentő és a kórház nem szelektálhat(na) politikai alapon. Ezt szerintem a mindenkori parlamenti patkóban is meg kellene érteni végre. 

Ha ez megvan, utána lehet leülni az egyes pontban említett szervezeteknek egyeztetni. Ugyanakkor érdemes lesz akkor felidézni és szem előtt tartani a régi mondást: sok bába közt elvész a gyerek. Az ilyen sokszereplős egyeztetések ugyanis hatékonyságukat tekintve sokszor megkérdőjelezhetőek, egy nemzeti egészségügyi minimum és stratéga könnyen fel tud áldozódni a különböző érdekek mentén. Megállapodni indikátorok és elemzések, objektív adatok alapján lehet majd az ágyszámokban, a kórházi osztályokban, finanszírozásban, az OMSZ feladataiban és úgy általában minden másban, ami után majd évekkel azt mondhatjuk, hogy fejlett, nyugati-típusú egészségügyünk van. 

Ám ahogy fentebb írtam, kevésbé bízom az ilyen felülről jövő vitasorozatokban, egyeztetésekben és programokban. Olvastam én Semmelweis-tervet (Szócska M. 2011.), Zöld Könyvet (Molnár L. 2006.), Fehér Könyveket (Jakab Z.- Takács P. 2022. vagy éppen Cserháti P. 2018.), mind-mind az egészségügy megújítását, a szakmai párbeszédet, a reformokat taglalta. Ma pedig megint itt/ott tartunk, miközben mindannyian tudjuk, hogy hol tart az egészségügy. Mire várunk? Egy Piros Könyvre? 

Igen, vannak kimagasló egyedi, eseti, szervezeti teljesítmények, de ezek az én szememben csak arra jók, hogy azt higgyem: a remény még nem veszett el teljesen. És ezek az egyéni teljesítmények mondatják velem azt, hogy akkor, ha nem felülről kiindulva, akkor mégis hogyan? 

Tessék elkezdeni alulról tenni az egészségügyért. Régi mondás: Gondolkodjunk globálisan, cselekedjünk lokálisan. Ugye, ismerős? A szemléletváltás a szolgáltatói szinten is elengedhetetlen. 

Intézményszervezési vívmány? Ügyfélélmény? Kórházvezetői, osztályvezetői szinten máról holnapra javítható. Mondok két példát: 

Amikor az Országos Onkológiai Intézetben tumorkontrollra kell menni, akkor először időpontot kell kérni, aztán az adott napon sorszámot kell húzni, majd a rendelő ajtaján ott a kis tábla: a behívás sorrendjét majd kiszólással jelezzük, kopogással a rendelést ne zavarják! Na, ebből a háromból kettő biztosan felesleges. Tessék eldönteni melyik, és a jövő héttől egyszerűbb lesz az élet. De legalábbis a betegek stresszfaktora jó eséllyel csökkenni fog. 

Kórházi étkeztetés? A légitársaságokat kiszolgáló catering cégek kiválóan tudnak kórházi kosztot is csinálni (1994-ben Liverpoolban az egyetemi kórházban a SAS, a skandináv légitársaság catering szolgáltatója üzemeltette a konyhát. A betegek és mi, dolgozók is szerettük). Sopron-Mosonmagyaróvár-Győr-Csorna-Kapuvár kórházak, egy közös pilot projekt esetleg? A bécsi reptér egy óra sincs. 

Mert reformot, szervezeti átalakítást azért úgy illik megcsinálni, hogy legalább az egyik érintett fél örüljön neki, értékelje azt. Az egészségügyben külön siker lenne, ha mind a szolgáltatók (az egészségügyi dolgozók), mind a felhasználók (a betegek) így érezhetnének. Ám ehhez az is kell, hogy a szolgáltatók ne kevés pénzért sokat dolgozó, kizsigerelt emberek legyenek. 

És itt álljunk meg egy szóra. Kóka János vitairata sokoldalú javaslatokat tesz arra, hogyan lehetne a rendszerbe még pénz tenni. Sok mindennel egyetértek, ám én nem megyek a részletekbe, csak pár gondolat a pénzről. Kiinduló helyzet: sosem elég. Örök bölcsesség: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Végül: almát az almával. 

Azaz a kórházak (teljesítményarányosan korrigált bázis) finanszírozása sürgős felülvizsgálatra szorul (de: pl. az OMSZ ma már közel 100 milliárd forintos éves költségvetéssel sincs mindig a helyzet magaslatán...). Ugyanakkor a magyar GDP, a gazdaság helyzete nem kisebb/egyenlő, hanem kisebb, gyengébb, mint Ausztriáé. Mégis, ma az orvosi bérek Ózdon, Székesfehérváron összemérhetőek Vorau, Rottenmann, Judenburg egyházi, vagy éppen kisvárosi kórházi orvosi béreivel. (Az osztrák magánegészségügy számai szintén korrelálnak a magyar magánegészségüggyel.) Miközben kint csak a havi orvosi kamarai tagdíj eurószázakban mérhető. 

És igen, sajnos az egyébként indokolt orvosi béremelés jelen formájában történő bevezetése kifejezetten káros lett az egész rendszerre. 

Az állami rendszerben akkor is kifizetésre kerül a bér, ha az illető egész nap a könyvtárban elbújva alig lát el pár beteget. A magánegészségügy – tetszik, nem tetszik – a teljesítményből él, azaz például óránként négy-öt beteget meg kell nézni, ám ez a fajta teljesítménykényszer már egyeseknél sok, a magánkórház új kubatúrája már nem elég motiváló a salétromos állami orvosi szobával és rendelővel szemben, ha egyszer a havi fix már szemmel látható akár érdemi teljesítmény nélkül is. 

Kóka bízik a külföldre ment orvosok hazatérésében. A bér önmagában akár bizakodásra is adhatna okot (ld. fent), de önmagában nem elég. Bizton állítom, hogy tömegek nem fognak hazatérni. Ám a külföldi mintát, best practice-t sokan súgják már most is és a jövőben talán már hallgatni kellene rájuk. 

Az egészségügyi oktatásban időt kell szakítani a diákokra, hiszen a ma diákjai a jövő (és így a mi) orvosai(nk) lesznek. A fiatalokat nem kizsákmányolni kell, nem az adminisztrációba kell őket befogni, hanem aktívan, kollégaként kezelve kell őket felkészíteni az önálló, felelős szakorvosi létre. A rezidens ne a jövő hűbérura, ad absurdum orvosbárója legyen, hanem olyan szakember, aki a betegre, mint a gyógyítás alanyára és nem mint tárgyára tekint. 

Lassan 15 éve járom a világot orvosként. Közel száz ország többszáz egészségügyi intézményében jártam, vettem és adtam át beteget, konzultáltam, egyeztettem kollégákkal. És itt a kollégán van a hangsúly. Aki nem mindig orvos! Ugyanis Bangkoktól Londonig, Bécstől Clevelandig azt láttam, hogy egy orvosra 3-4-5 szakdolgozó jut. Ezzel az aránnyal 4 orvos és 20 körüli szakdolgozó 200 beteget könnyedén ellátott a bécsi traumatológián, míg Székesfehérváron 4 orvos mindössze 2-4 szakdolgozóval már 60-80 beteg esetén a teljesítőképességének a határára sodródott a baleseti ambulancián. 

Azaz szakdolgozókat kell képezni minél többet (egységnyi idő alatt minimum 2-3x annyi jöhet ki a rendszerből, mint orvos!), anyagilag és szakmailag meg kell őket becsülni, képzettségüknek és kompetenciájuknak megfelelő munkát, ehhez méltó megélhetést biztosító bért kell nekik adni és a rendszer máris többszörös teljesítményre lesz képes. 

A fenti gondolatok talán érzékeltetni tudták a leglényegesebb nézetkülönbségemet Kóka János gondolataival. Mert míg a rendszerszintű gondolkodás, a finanszírozás, a jogalkotás, a felülről legitimált strukturális változtatás hosszú távon elengedhetetlen, addig a fenti példák mind alulról kiindulva rövid távon segíteni tud(ná)nak az egészségügy működésén és a lakosság azzal kapcsolatos érzésén. Rajtunk, orvosokon is múlik, milyen lesz a jövő egészségügye. A felelősségünk nagyobb, mint hinnénk és túl egyszerű mindig, mindent a politikára fogni. Igen, mostohán bántak az ágazattal az elmúlt évtizedekben, de ha tükörbe nézünk, akkor mit látunk? 

Mi, közvetlen vezetőinkkel együtt mit tettünk azért, hogy előre menjünk, hogy felzárkózzunk, hogy európai egészségügyünk legyen? Jól reagáltuk le a béremelésünket? Biztos, hogy korrekten használtuk az állami erőforrásainkat, vagy éppenséggel kihasználtuk azokat mondjuk a magán-állami párhuzamos létben? Megannyi kérdés kavarog sokunkban, így bennem is, amikre nehéz egyértelmű választ adni, de ha egy picit kívülről nézzük magunkat, akkor talán kimondhatjuk azt, hogy a rendszer nem csak mindig más miatt olyan, amilyen, hanem a benne dolgozók miatt is. 

Érdemes átgondolni és míg a nagyok végre majd egyetértenek akár a Kóka, akár a mások által javasolt strukturális átalakításokban, addig akár már holnap nekikezdeni, mert nem biztos, hogy van még 30 évünk. Aztán hogy melyik irány lesz célravezetőbb és hatékonyabb, melyik fog egy jobb magyar egészségügyet eredményezni, a fentről le, vagy a lentről felfelé irányuló, vagy éppen a kettő együtt, nos, azt majd az idő eldönti. 

A szerző orvos, egészségügyi vállalkozó, a hazai és más légimentési és légi betegszállítási rendszerek fejlesztője, az Európai Légimentő Bizottság (European HEMS and Air Ambulance Committee, EHAC) elnökségi tagja.