„Mindannyiunk számára hasznos lenne, ha a jövő számára egyre jobban működő, fenntartható egészségügy alakulna” – dr. Szepesi András jegyzete.
Valentin nap estéje van.
A fiatalok élvezik a nálunk még újsütetű ünnep hangulatát. Régebben minket a farsang vidámított, de végülis, mindegy. A fiatalok életöröme, a szerelmesek ünnepnapja minden nemzetnek fontos. Az északi féltekén február még télnek számít. Most éppen a szigorúbb arcát mutatja az időjárás, és még azt is bebizonyítja, hogy annak ellenére van hideg, hogy egy időre még a Nap is megmutatja magát, hogy egy kis aranyfüsttel vonja be a zöld lombok és virágok hiányában szürke tájat.
Kedvenc bájos ifjú meteorológusom, egy régi jó ismerős unokája napok óta azzal ijesztget, hogy jön az ónos eső, a hó, a köd. Én jól megijedek, mert a magamfajta „szépkorúak” halálos veszedelme, nem ritkán utolsó betegsége az elesés és a társuló combnyaktörés. Ezt mindenképpen el szeretném kerülni, annál is inkább, mert egyes médiumok éppen a mentőszolgálat gyengeségein – mint gyermek a vesszőparipáján – lovagolnak. Más se hiányzik, mint a jeges közterületen fél-egy órát feküdni, míg kiérkeznek. Én ezt az állítást ugyan rendszerszerűen nem hiszem el, minden tapasztalatom mást mutat, de hogy egy régi mondást idézzek, „elméletileg minden lehetséges, még gőzfürdő is Ungváron”.
Prügelknabe
Ezt a szép régi szót a szövegszerkesztőm már fel se ismeri, hibának jelzi. A szótár pedig simán bűnbaknak fordítja. Az angol fordítás már szemléletesebb: whipping boy. Hiába, egy monarchia emlékezete messzebbre nyúlik, mint egy diktatúrák és demokráciák között hánykolódó kompországé. Nagyanyám korában még ismert volt a szó eredete. A „királyok, hercegek, grófok” és egyéb arisztokraták, valamint oligarchák fiú örököseinek mégis csak meg kellett tanítani a betűvetést, az olvasást, a számtan és a földrajz alapjait. De mit csináljanak a drága csemetével, ha lusta, nem tanul vagy csintalankodik. Azon idők szigorú (poroszos?) nevelési elvei szerint a csibészkét elnáspágolták, valódi nádpálcával, körmöst kapott a léniával, esetleg kukoricára térdepeltették. De hát egy kis herceget vagy grófot mégsem lehetett csúffá tenni. Felfogadtak tehát mellé egy szegény gyermeket, akit szerényen megfizettek azért, hogy a csínytevő úrfi helyett megbüntessék. Na, ő volt a Prügelknabe.
Mire ez a hosszú felvezetés? Mert manapság, amikor nagy lendülettel, és nem vitatom, egyes esetekben jogosan panaszolják egyes konkrét mentők késlekedését, akkor azt gondolom, hogy tenni kellene valamit. Ezen a héten azon borult ki a sótartó, hogy a vidékről rendszerszerűen Budapestre vezényelt mentőegységnek a hosszú műszak alatt (amibe beletartozik sajnos a főváros megközelítése és a hazaút) mindössze fejenként két szerény szendvics az üzemi étkezési ellátása.
Legyünk őszinték magunkhoz
Nekem ezekkel a cikkekkel igazából csak egy bajom van. Az interpretáló és az olvasó is hajlamos elhinni, hogy a hiba a mentőkben van. Ostobaságból vagy gonoszságból ilyenek. Egyik „professzionális” kritikusuk a szolgálat menedzsmentjére, egyes vezetőire és szóvivőjére vetíti az összes problémát. Mivel segédápolótól mentőtiszten át kincstári biztosig sokféle minőségben dolgoztam a szolgálatnál, traumatológusként „udvari szállítóimnak” nevezhettem őket, és két nagyobb balesetemben személyesen „élvezhettem” a működésüket, nem vagyok hajlandó ilyen általános elmarasztalásra.
Ellenkezőleg. Azt tartom szinte csodának, hogy ilyen körülmények között, ilyen „ellenszélben” még működnek és helytállnak. Amikor 1948-ban Molnár Erik minisztersége idején egységesítették a korábban Kresz Géza által jól megszervezett területi elvű mentőszolgálatot, nem tudhatták, hogy olyan hungarikumot hoznak létre, amelyik kibírja a történelem viharait. De két dolog mindig szükséges volt: elegendő pénz és támogatás. A politika és a lakosság támogatása. Mivel egyértelműen az állam, azaz a kormány tulajdonában és igazgatása mellett működnek, nem vitás, kinek kell a szolgálat mennyiségi és minőségi teljesítményéért felelősséget vállalni.
Egy-egy ilyen médiahangzavarban is eszembe villan a „Prügelknabe” fogalom. A kormány hagyja őket pofozni, ahelyett hogy kiállna mellettük. Valamelyik államtitkár még „rá is tesz egy lapáttal”, mert két számot közöl: hány milliárdos költségvetéssel vették át őket 2010-ben, és ma mennyi a költségvetésük? És semmi többet nem tesz hozzá! Lehet, hogy nem tudja? Vagy elfelejtette? Hogy tudniillik két akkora feladatot pakoltak rájuk, ami más országokban szóba se jön!
COVID és ügyelet
1) A COVID-járvány alatt nemcsak a betegszállítást kapták meg az életmentéssel együtt, aminél nehezebb feladatot addig nemigen láttak. Számosan megbetegedtek, áldozataik is voltak. Emellé megkapták a COVID-gyanús emberek szűrését, amit milliós nagyságrendben végeztek. Mivel a kormány sem volt felkészülve ekkora járványra, a kevés „hadra fogható eszközük” között az egyik legfontosabb a mentőszolgálat volt. Becsülettel helyt álltak. Csak remélni tudom, hogy azóta megerősítették azt a járványügyi szervezetet, amelyiknek a hiányát velük pótolták.
2) Ezt követően megkapták az egészségügyi reform első nagy és látványos fejezetének az alapellátási ügyeletnek a koordinálását, irányítását, humánerőforrás szervezését és minden áron való biztosítását. Nem látom át a teljes országos helyzetet, de úgy tűnik, ebben sem omlottak össze.
Ha ezt a két feladatot veszem, akkor nem tévedek nagyot, ha azt mondom, az államtitkár úr által emlegetett hatalmas költségvetési összeg nem elég a teljes feladat zavartalan ellátásához. A központi régióban, a fővárosban fel kellene tölteni, de akár ki is kell bővíteni a létszámot, hogy a feladatot jobban el tudják látni. Ha itt ezt csak nagyobb bérrel vagy pótlékkal lehet elérni, akkor tessék cselekedni.
Ám a cselekvésnek itt két lépcsője van: a forrás biztosítása a kormány szintjén, és a főigazgató és munkatársainak a szervező-végrehajtó munkája. Hogy ne a minőségi mutatók, a kiérkezési időpontok körüli számháborúval nyomasszák az egészségügy miatt amúgy is aggódós közhangulatot. Hogy ne az a két szerény száraz szendvics legyen a jelképe a szűkösségnek. Hogy érezzék a támogatást. Az a több ezer szakember, orvos, mentőtiszt, ápoló. gépkocsivezető, műszaki és adminisztratív munkatárs, akik így együtt képezik a magyar egészségügy egyik tartópillérét, a lakosság biztonságának egyik kulcsszereplőjét, az Országos Mentőszolgálatot.
Kóka János javaslata
Nagyon sokan olvassák. Lassan csordogálnak a hozzászólások is. Láthatóan, a társadalom egyik legbonyolultabb alrendszere mindenkit érdekel, de az érdemi hozzászóláshoz különleges tudás és tapasztalat szükséges. Érdekes, hogy eddig a pártok és a szakmai szervezetek nem szóltak hozzá, pedig éppen választási időszakban a programjuk számottevő részét kell, hogy képezze az egészségügy.
Számosan félreértik a vitairatot, és azt gondolják, ez már egy lezárt program. Pedig nem az. Ez egy koncepciójavaslat, ami azért érdekes, mert tisztázza, milyen egészségügyi rendszert lehet Magyarország számára elképzelni, amelyet azután részletesen ki lehet dolgozni. Mindenekelőtt egy korszerű törvényben kell majd megjeleníteni a fő elemeket. Ezt követi a megvalósítási terv, amely a bevezetés időbeni lefolyását, költségeit, a megvalósítás cselekvőit megnevezi.
A bevezetés hatásait folyamatosan követni kell, hogy az előre nem látható hibákat, tévedéseket, a céloktól eltérő jelenségeket korrigálni lehessen. A célok érdekében képzési és továbbképzési rendszert kell kialakítani a megvalósítási terv keretein belül, hogy a szervezési-igazgatási feladatokat és a professzionális adminisztrációt profi szakemberek végezzék.
Az már most is látszik, hogy a hozzászólók a magyar egészségügy alapjának egy közösségi rendszert képzelnek el, amelyik minden állampolgárnak kellő biztonságot nyújt. Ez sokféle megoldással ki lehet egészíteni, hogy a különféle érdekek mentén is működjön, tudomásul véve azt, hogy a társadalom kulturális, jövedelmi tagozódását valamilyen mértékben célszerű követni. De ezt semmiképpen sem az alapbiztosításban, amelyik minden embernek igazságosan alapvető biztonságot kell nyújtson.
Nehéz kérdés, hogy a bizonyos megoldásokban eltérő két közösségi rendszer közül melyiket erősítsük. Jól jellemzi a mai helyzetünket ennek a kérdésnek a bizonytalansága. A Bismarck-féle társadalombiztosítás rendszerét építettük a második világháborúig. Utána, nem kis részben a megszállók nyomására egy totális állami rendszert vezettünk be. A rendszerváltásunkat közvetlenül megelőzve elkezdtünk visszatérni a társadalombiztosítási alapokhoz.
Sajnos, 2010 előtt lezajlott egy kudarcos kísérlet a társadalombiztosítás amerikai típusú magánosítására, amelyet népszavazás söpört el. 2010 után nem deklaráltan, hanem elsősorban kormányzási praktikum és a költségek fékentartása céljából „lopakodó” államosítás történt. Ezzel párhuzamosan, reagálva a kedvezőbb gazdasági helyzetre a szolgáltatások területén számottevő privatizáció, illetve tőkebefektetéses szolgáltatás fejlesztés indult meg, gyakorlatilag a lakosság magánforrásaira alapozva.
Amikor ez megközelítette a növekedésének határait elkezdődött egy megoldás keresése. Ennek egy markáns megjelenítése a Kóka-tanulmány. Ez viszont sokkal több a magáncégek lobbizásánál, mert a teljes egészségügyi rendszer újragondolását, újratervezését javasolja. Ez találkozik napjaink alulfinanszírozott, forráshiányos közösségi ellátórendszerének a szükségleteivel is, aminek iskolapéldája a jegyzet első felében vázolt helyzet a stratégiai jelentőségű mentésügy kérdéseiben.
Mindannyiunk számára hasznos lenne, ha a jövő számára egyre jobban működő, fenntartható egészségügy alakulna, nagy társadalmi és politikai konszenzus mellett. Amiben jó dolgozni orvosként és más szakemberként, vállalni a szükségszerű nehézségeit és a rengeteg, folyamatos tanulást. És ha nem is jó betegnek lenni, de sokkal kevesebb szenvedéssel, a rossz körülmények megaláztatásai helyett biztonságos gyógyulást találni.
Várjuk a hozzászólásokat, hogy reménykedhessünk egy megújulás folyamatában!
(Nyitókép: Keserü Ilona: Harmónia III. 1982. 29,5 x 42 cm, Szitanyomat, papír. Saját gyűjtemény.)
A szerző korábbi írásai itt érhetők el
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!