ISTEN ÉLTESSE

Néhány napja még a főigazgatói címet írtam volna a neve mellé. Mert igencsak megérdemelten ezt viselte az immár tanítómesterünkről, Manninger Jenő professzorról elnevezett Baleseti Központ és kórház élén.

Laudáció

Végre egyszer laudációt írhatok egy kollégáról, és nem nekrológot!

Nagyon örülök, hogy jó egészségben köszönthetem, mert a traumatológusok „korán halnak”. Van néhány szerencsés kivétel, de ezek inkább a genetika csodái, esetleg a kiváló stresszkezelési technikáké.

Szakmai példaképünk 100. születésnapján „szövetkeztünk”, hogy megpróbáljuk elérni, hogy azt az intézetet, amelyet Manninger vezetett, az újjáépítését irányította, és traumatológus orvos generációk nevelésével, mentorálásával valójában két szakterület – az operatív traumatológia és a kézsebészet – felemelkedését, felvirágzását segítette a nem mindig támogató „magyar ugaron” – róla nevezzük el. Itt olvasható a rendezvényről szóló cikk.

Szinte meglepődtünk, hogy sikerült

Az 1956. január 1-jén alapított Országos Traumatológiai Intézet még idejében szerveződött meg, hogy ősszel már a forradalom sérültjeit mentse, gyógyítsa, szolgálja. 20 év viszonylag békés fejlődés után 1977 őszén egy műszaki hiba, a bauxitbeton hiányosságai miatt viharos tempóban szét kellett költöztetni a hatalmas sebészeti intézményt, 16 különféle intézetbe, kórházba. Manninger elérte, hogy a törzsgárda a Baross utcai sebészeti klinika épületében együtt maradjon, és eközben is szolgálja a sérülteket. Hét év múlva megújulva, korszerűsítve állt újra „hadrendbe”, hogy legalább másfél évtizedig Magyarország legmodernebb kórházaként példát mutasson az orvos technológiai fejlődés és a korszerű ellátásszervezés területén.

Mert érdemes megjegyezni, hogy a mai reformok középpontjában álló sürgősségi osztályok már évtizedekkel korábban a traumatológiai osztályokon, vagy azok keretei között és irányításukkal valósultak meg, mert a sérülteknél azonnali, professzionális életmentés, diagnosztika, és a legtöbb esetben nem halasztható ellátási szükséglet jelentkezett.

Az első világháborút követő 50 évben a sérülteket ellátó sebészek, később a szakvizsga megalapítása után a traumatológusok a nyílt sebek ellátásán kívül keveset operáltak, sokat gipszeltek. 50 év után az AO (Arbeitsgemeinschaft für Osteosynthesefragen) módszer bevezetésével ez a trend megfordult. A Baleseti Intézet újra megnyitása már ennek a felvirágzásának kezdeteire esett.

Flóris doktor

Flóris doktor már az újjáépített modern intézetbe érkezett, hogy a körmendi kórházban megalapozott általános sebészeti ismereteit és szakvizsgáját a modern traumatológia területén fejlessze tovább. Még ismerhette a szakma „alapító atyáit”, még megtanulta a konzervatív töréskezelés alapjait, de személyes fejlődése alorvostól főorvosig, igazgatóig már a modern időkre esett. Ő már szerzett ortopéd szakvizsgát, de még végigjárta az intézeti „forgó rendszere” stációit az idegsebészettől az intenzív ellátáson át a kézsebészetig. Eközben az intézet hányódott a „demokratikus egészségügyi rendszer” viharaiban, küldtek az élére olyan „menedzsert” akinek se a traumatológiához, se az intézet szakmai kultúrájához nem volt köze. Összevonták egy nagy közkórházzal, amelyiknek volt saját baleseti osztálya, mi több egy kiváló orvosi iskolája és egyben a Semmelweis Egyetem tanszéke is volt. Konfliktusok, méltatlan helyzetek alakultak ki.

Az összevont intézet két magas szakmai színvonalat képviselő traumatológiai iskolája vezető sebészeinek kiváló szakmai és kollegiális együttműködésének köszönhetően azonban az évtizedes konfliktusok elcsitultak. A békülésben Flóris doktor kiemelkedő szerepet játszott, előtérbe helyezve az ellátott betegek, a szakma és az immár közös országos intézet érdekeit.

2020-ben, Cserháti Péter főigazgató elbocsátását követően az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) vezetésével bízták meg. Az intézet rehabilitációs tevékenysége mellett az intézet közösségének segítségével a COVID-betegek ellátását is kiválóan szervezte meg és irányította.

2022-ben került vissza az immár önállóvá vált Dr. Manninger Jenő Baleseti Központ élére. Két év alatt újjászervezte az intézet gazdálkodását, szervezetét, visszaállította szakmai tekintélyét. Még arra is volt erejük és kapacitásuk, hogy a Baleseti Központ „második embere”, dr. Bodzay Tamás orvos-igazgató elvállalja az évtizedek óta hiányzó Baleseti Klinika megszervezését és vezetését a Semmelweis Egyetemen.

Két év alatt elérte, hogy ma az intézet pénzügyi helyzete stabil, 2024. január végén lejárt tartozása nincs, és emellett biztosítani tudják a legmagasabb színvonalú, legkorszerűbb gyógyító eljárásokat szakmájukban, az ortopédiában, traumatológiában, idegsebészetben és intenzív terápiában.

A magas szakmai színvonalú ellátás, az intézet hírnevének visszaállítása is közrejátszik abban, hogy a baleseti központ azon sajnos kevés kórházak egyike, ahol sem orvos, sem szakdolgozóhiány nincs, irányítása alatt sem fekvő-, sem járóbeteg-ellátási kapacitást szüneteltetni nem kellett személyi vagy tárgyi feltétel hiányában.

Mindezek tükrében…

Ennek a fényében volt igazán meglepő Flóris István „rapid” vezetői felmentése, hiszen újra kellett rendeznie a „szakmai vezetői sort” a Manninger Intézetben.

Persze, ha a tavaly télen elkezdődött „rendcsinálás” a kórházigazgatói körben (amely során 80 és 70 év feletti „elfelejtett vezetőket” is felmentettek) folytatódik, akkor minden rendben van, legalábbis jogilag. Persze, egy ilyen vezetői életpályát talán nem így kellene lezárni, bár végül is a tavaly karácsony előtt rapidan felmentett vezetők többségét a miniszter úr januárban kitüntette, de „spongyát rá”. Egy új világ gépezetei mindig csikorogva indulnak, csak a folytatás legyen jó. Ha Flóris egyelőre ismeretlen utóda megkapja mindazt a támogatást, amit az előd csak kérhetett, akkor „nem éltünk hiába”.

Mit kívánhatok régi kollégámnak, barátomnak, szakmai küzdőtársamnak? Mindenekelőtt jó egészséget. Ha csökken a vezetői stressz, az nem olyan nagy baj. Végre marad több idő a családra. Mert képzeljék, Kedves Olvasóim, István és szeretett felesége három gyermeket nevelt fel, még így, az igazán nem könnyű életvitelük mellett is. De azt, hogy napjainkban kilenc unoka vidám zsivaja fogja fokozni a születésnapi torta és gyertyák fényét, beragyogva a kis világukat, azt én is csak most realizáltam.

Csak remélni tudom, hogy utódja és a kinevező szakmapolitikai hatalom még igényt tart tudására, hatalmas sebészi tapasztalatára, mind a betegek, mind a jövő traumatológusainak képzése érdekében.

Van mit tőle tanulni. Én sok arcát ismerem. A mohó érdeklődéssel tanuló fiatal orvosét. A kiváló, megfontolt, alapos vezetőét. A szakmáért aggódó orvosét, miközben fél évtizeden át részt vett velem az Orvosok Lapja szerkesztésében. És végül a gyógyító orvosét. Hat évvel ezelőtt sikerült ripityára törnöm a bal csuklómat. Az „természetes volt”, hogy félretette egyéb dolgait, hogy megpróbálja rendbe hozni a magamfajta öreg orvos életéhez is igencsak szükséges ízületet. Az már csak az újságcsináló ösztönöm volt, hogy megkértem a kiváló aneszteziológus kollégát, hogy ha lehet, a telefonomra dokumentálja az eseményeket. Ezek ma féltve őrzött kincseim. Az egyiket a mostani jegyzet címképéül választottam. Lehet, hogy a kép súrolja a jó ízlés határait, de a lényeg rajta van: az idős kollégát nyugtató empátiás orvos ikonja „mindent visz”.

Mert ezt is tanítani, sugároznia kell a fiatal kollégák között: „orvos gyógyszer”. Ha jól emlékszem, Németh László hozta be ezt a fogalmat a magyar köznyelvbe. Hát, ez a fogalom Flóris kolléga jellemzésére: telitalálat.

Isten éltesse sokáig!

(Utóirat: Súlyos radius törésem teljes funkcióval gyógyult és immár 6 éve teherbíró és fájdalmatlan.)

Bizonyítékként egy kép a műtétről és néhány röntgenfelvétel előtte és utána.