AO

Hetek óta készülök írni erről a témáról, de az aktuális események mindig felülírták a szándékomat. Pedig több okom is van arra, hogy szakmai gyökereim, szeretett szakmám: a baleseti sebészet, a traumatológia felé forduljak.

Dr. Manninger Jenő Baleseti Központ

2018-ban emlékeztünk meg iskolateremtő mesterünk, Manninger Professzor 100. születésnapjáról. Azzal zártam a Baleseti Központ 1977-1984 közötti újjáépítését bemutató előadásomat: „remélem, még megérem, a Manninger Jenő Országos Baleseti Központ megnyitását”. Néhány napja, mesterünk 105. születésnapján rendezett tudományos ülésre érkezve, örömmel láttam az Intézet új névtábláján, hogy a kitűzött célt elértük.

Új Traumatológiai Klinika és Tanszék nyílt a Semmelweis Egyetemen

2023. november 1-től Traumatológiai Klinika és Tanszék működik a Semmelweis Egyetem Külső Klinikai Tömbjében, a Korányi Központi Betegellátó épületben. Vezetője dr. Bodzay Tamás igazgató, aki korábban a Manninger Jenő Baleseti központ orvosigazgatója volt. Ezzel a lépéssel egy hosszú, bonyolult folyamat zárult le, és korunk egyik legfontosabb szakterülete méltó helyet kapott a Semmelweis Egyetem struktúrájában. Csendes szakmai örömnapok turbulens, nyugtalan aggódó világunkban.

Honnan jön és hová tart a traumatológia?

Menjünk közelebb a traumatológiához, hogy érthetővé váljon a jegyzet címe is. Azt sok orvostörténésszel egyetértésben mondhatjuk, hogy a legősibb időktől kezdve az ember gyógyítása, a korai orvoslás igen nagy terjedelemben a sérült emberek ellátását jelentette. Erre számos bizonyíték van.

Hogy ez mai szemmel mit jelenthet? Nyilván, a nyílt sebek gyógyítását. A végtagtörések valamilyen nyugalomba helyezését és legfőképpen a sérült ember ápolását. Itt is hivatkozok rá, hogy számos szociológus az emberré válás, az emberi közösség kialakulásának a kezdőpontját azzal a lelettel azonosítja, amelyikben egy ős- vagy előember gyógyult combcsontja szerepel. A vadon élő állat ilyen sérüléssel hamar elpusztul. Nem tud magáról gondoskodni, hamar szomjan és éhen hal. De még akár ez előtt is már a ragadozók zsákmányává válik. Ha túléli ezt a sérülést, ez azt jelenti, hogy a többi ember gondoskodott róla.

De tovább haladva, látjuk, hogy az emberiség élete napi küzdelmekkel, háborúkkal tarkítva zajlott, és aki megsérült, annak segítségre volt szüksége. Hogy ez a segítség orvosi értelemben milyen volt, arról a XIX század közepéig-végéig kevés jót mondhatunk, legfeljebb néhány hősi erőfeszítéssel amputáló, életeket mentő sebészről, mai szemmel is minden tiszteletet megérdemlő ápolókról tehetünk említést, akiket olyan ikonok fémjeleznek, mint Florence Nightingale és Kossuth Zsuzsa. Az első világháború során, majd utána került sor a sérültek ellátásának rendszerezésére, tudományos megközelítésére és népegészségügyi méretű eredmények elérésére.

 Professzorok és barátok Jörg Böhler és Manninger Jenő

Lorenz Böhler munkássága

Az I. világháború idején Dél-Tirol fővárosában Bozenben (Bolzano) rendeztek be egy hadikórházat, amelynek vezetésére egy német gyökerekkel rendelkező fiatal ambiciózus osztrák sebészt, Lorenz Böhlert neveztek ki. „Mi sem természetesebb”, hogy magyar adjunktusa volt, idősebb Monszpart László, akinek nevét Kiskunhalason utca őrzi.

Böhler kidolgozott és bevezetett egy szigorú dokumentációs rendszert, és emellett a konzervatív töréskezelés addigi összes tudását használta. A világháborút követően, már tapasztalt sebészként osztályvezető lett Bécs város közkórháza, a máig híres és élő Allgemeines Krankenhaus régi, Weber gassei épületében. Itt írta meg azt a hatalmas monográfiát (öt kötetben!), amelyik a modern traumatológia egyik alappillére lett, „A csonttörések kezelése” címmel. Minden fontos nyelvre lefordították, magyarra is.

Évtizedeken át ez volt a sebészek „Bibliája” (bocsánat a profán metaforáért, de vállalom, mert emberek tömegeinek mentette meg az életét, és még sokkal több embernek tette lehetővé a nyomorékság elkerülését.) Nekem is megvolt. Pályakezdő koromban, Veszprémben mindig velem volt, és ha éjszakai ügyeletben egy kevéssé ismert sérüléstipus került elém (és nem volt elérhető tapasztaltabb kollégám), fellapozva, megbízható és követhető ellátási protokollt nyújtott. Tegyem hozzá, az 1950-es évek közepéig a sérültek túlnyomó többségét általános sebészek látták el, még se a traumatológus szakterület, se az intézményi struktúrája nem volt széles körben elterjedt.

Az 1950-es évek közepére a konzervatív töréskezelés (kiegészítve néhány műtéttipussal, mint a combnyakszegezés, a Küntscher-szegezés) elérte az „üvegplafonját” ezzel a technikával már nem volt további fejlődési lehetőség.

65 éves lett az AO

És akkor jött az 1958-as év. A traumás betegek ellátásával foglalkozó sebészek meglehetősen lassú, talán kicsit unalmas világába bevilágított egy fénysugár, és néhány év alatt a szakma gyökeresen megváltozott. A nap Svájcban kelt fel, de hamar bevilágította a fejlett országok horizontját. Sporadikus előzmények, és egy kreatív, karizmatikus orvos sokkoló élménye adta a szikrát.

1956-ban a fiatal Martin Allgöver doktor lett a sebészfőorvos Chur városka Kantonspitáljában. Az éppen fellendülőben lévő téli sportok, főleg a síelés ontották a fiatal végtagsérülteket. Napok alatt bedugult az osztály, de a kórház egy része is. 4-6 hétig tartó húzó kezelések (extensio) tucatjai, nyitott gipszkötésben fekvő, majd körkörös gipszben mankózó, járni, fogni tanuló betegek foglaltak el minden helyet.

1958 februárban, majd még többször az év folyamán, vezető svájci sebészek ültek össze megoldásokat keresni, és társaságot is alapítottak. Ez lett Bodzay Tamást bemutató cikkben is leírt, hosszú német nevű társaság, az Arbeitgemeinschaft für Osteosynthesefragen. Munkacsoport a csontegyesítés kérdései (tanulmányozására).

Jószerencséjük összehozta őket egy fémipari technikában járatos zseniális menedzserrel, így azután a kezdetek Robert Mathys nevével is összeforrtak. A legjelentősebb sebészek Allgöver mellett Maurice Müller (Zürich), Hans Willenegger (Liestal), Walter Bandi (Interlaken), Robert Schneider (Grosshöchstetten) és mások. A vezető német és osztrák sebészek két éven belül csatlakoztak.

A magyarok közül Manninger Jenő már 1959-ben dolgozott Jörg Böhler (Lorenz Böher híres fia) mellett Linzben, ugyanott járt Zolczer László is, és akkor volt tanulmányúton Berentey György is. A kialakuló új rendszerről már igen korán informálódtak, bekapcsolódtak az oktatási programokba. Így az 1956 januárjában alapított Országos Traumatológiai Intézet, de a Budapesti Orvosegyetem (csak 1969-től Semmelweis Egyetem) I. sz. Sebészeti Klinikája is a legkorábban csatlakozott az immár AO-nak nevezett rendszerhez.

Előad Manninger Jenő professzor. Vendégek a felújított OBSI-ban első sorban balra Hans Willenegger középen Jörg Böhler. Ők kettten tettek a legtöbbet a fiatal magyar traumatológusok képzéséért

Operatív töréskezelés

Ez az AO szakmai elnevezése. Nagyon magas minőségű implantátum és kéziműszer rendszer, nagyon komoly elméleti és gyakorlati oktatás, korán bevezetett minőségügyi rendszer jellemezte. Évek alatt megváltozott nagyon sok sérült sorsa, életminősége. Mivel az új kezelési módszer rövid ápolási idővel járt, korai rehabilitációt tett lehetővé, a viszonylag magas ellátási költségek ellenére a társadalombiztosítások baleseti ágazatának „kedvencévé” vált. Komoly gazdasági előnyöket hozott a sérült betegek, de a biztosítójuk életébe is. A rokkantsági költségek minimalizálódtak, a táppénzes napok száma drámaian lecsökkent.

Csak hogy a friss vitákhoz is illeszkedjek: a legnagyobb veszély a műtéti sebfertőzés volt. Minden rendelkezésre álló eszközzel csökkenteni kellett. Ekkor kezdtek megújulni a műtőrendszerek: beteg és személyzeti zsilipelés, átöltözés, steril klíma, központi sterilező egységek és egyre több és több egyszer használatos eszköz, finom varróanyagok, kötszerek, a gipszet helyettesítő fantasztikus műanyag rögzítő eszközök. Kialakultak a szövődmények kezelésére szakosodott szeptikus osztályok. Új lendületet kapott a mozgásszervi és foglalkozási rehabilitáció. Megindult a versenyfutás a gyógyítás módszerei, az antibiotikumok és a mutációra képes kórokozók között.

Mindezen fejlődés motorja a kezdetektől a mai napig az AO, amelyik már az egész világon elterjedt, jellemzően multinacionális ipari háttérrel, rendszeresen továbbképzett szakemberekkel, egy olyan orvosi kultúrával, amire mi magyarok is büszkék lehetünk: mert részesei voltunk és vagyunk.

(Nyitókép: Flóris István igazgató úr kipróbálja rajtam az AO módszert. Akasztják a hóhért? Igen, de meggyógyultam, tökéletesen.)