JÁRVÁNY, BÉREK, TÖRTÉNIK ITT VALAMI?

„Békeidőben” január unalmas hónap. Parlamenti szünet, politikusok szabadságon. A fiatalabb magyarok síelni mentek, az utóbbi évtizedben már itthon is lettek ápolt sípályák, de Szlovákia és Ausztria is elég közel van. A fázósak és jobbmódúak melegebb éghajlatra repültek, szép fényképek és vidám beszámolók öntötték el a közösségi médiumokat. Egyszer, régebben, mi is kipróbáltuk milyen Szilveszter napján pancsolni a Vörös-tengerben, kicsit bámészkodni a víz alatt „pipával” és búvárszemüvegben. Hát, nem mondom, el lehetett viselni…

Békeidő után

Először a járvány, majd a gazdasági válság és a háború árnyéka nagyon sokaknak megváltoztatta az életét. Olyan gondok kerültek előtérbe, amire senki nem számíthatott. Még karácsonykor és újévkor megteltek a wellness szállodák, de azért már az se volt teljesen felhőtlen ünnep, mert a napi gondok és fenyegetettségek már szinte mindenkit elérnek.

Az egészségügyben mindenki a reformnak nevezett hatalmas változtatási csomag körül bolyong, és várja, mik lesznek a valóságos történések. Egyelőre több az „agyalás”, az okoskodás, az álhír, mint a valóságos információ.

Cselekvési terv?

Mivel a szakmai közvélemény nem kapott napokra, hetekre lebontott cselekvési tervet, ezért szinte mindenki figyel és várakozik. Legfeljebb a „vármegye” szó kerül be fokozatosan az intézmények egy részének a címébe, jelenik meg honlapokon, zárójelentések és ambuláns lapok fejlécén.

A szakdolgozók százezres táborában még mindig van valamilyen csodavárás, nem akarják elhinni, hogy a már súlyosan jelen lévő infláció ellen még fél évig várniuk kell a segítségre.

Kormányinfó

Én is nagyon vártam a héten az idei első kormányülést, hátha szó esik rólunk. Másnap lefutott a kétórás kormányinfó anélkül, hogy egyetlen vérszegény kérdésen és semmitmondó válaszon kívül komolyan szó esett volna az egészségügyről. És főleg a szakdolgozók valóban súlyos kérdéseket hordozó béremeléséről.

Ezzel szemben, (nem akarok nagyon pikírt lenni, csak kicsit) az Erasmus-ösztöndíjjal kapcsolatos fura uniós döntés töltötte ki a kommunikációs tér nagy részét. Eleinte bosszúsan, később enyhe részvéttel figyeltem, hogy az alapítványi egyetemek kuratóriumában szereplő politikusokról a magyar médiumokat képviselő több tucat szereplő makacsul ugyanazt kérdezte. Gulyás Gergely, jobb ügyet érdemlő kitartással, türelmesen ismételte ugyanazt a választ. Amikor már ötödször és hatodszor nézett enyhe mosollyal a személyében változó kérdezőre, és mondta ugyanazt, akkor nekem bevillant, hogy ő még biztosan olvasta a nagy indiánregényeket.

A Vadölő című regényben, „Vízipatkány” Thomas Hutter vadász egyik „nem 100-as” de nagyon kedves leányával, Hettyvel kapcsolatban írta a szerző (James Fenimore Cooper), hogy az indiánok mindig kedvesen és szeretettel bántak a gyengeelméjűekkel és a kedélybetegekkel. Valami ilyesmit láttam a miniszter arcán.

Amúgy az Erasmus-ösztöndíjat én nagyon fontosnak és hasznosnak tartom, de jellemző a „slapajok” felületességére, hogy a fiatal oktatók ösztöndíjáról sokkal kevesebb szó esett, és az ugyancsak érintett Horizont Európa kutatást támogató programról is alig. Ez utóbbi néhány év alatt 130 milliárd forintot hozott a magyar kutató központoknak.

Furcsaságok

Hosszú hetek óta először szólalt meg miniszterelnök úr a rádióban pénteken reggel, de a háború, és a külpolitikai háborúságok mellett a XI. kerületi tragikus és megmagyarázhatatlan rendőrgyilkosság miatt érzett megdöbbenésének és részvétének kifejezése, valamint az ilyen esetekben megrendülő lakossági biztonságérzet erősítése „elvitte” a műsoridőt az egészségügyi témájú gondolatok elől. Egyelőre „így jártunk”.

Pedig sok egyéb kérdés mellett két furcsaság is szót érdemel:

1. Az egyik lap szerint a salátatörvényt és a kísérő jogszabályokat azzal a megjegyzéssel küldték az országgyűlés elé, hogy a december 18-24 között megtartott egyeztetések során a szakmai szervezetek „nem tettek érdemi észrevételt”. Két kérdésre lenne jó tudni a választ: igaz-e ez a minősítés, és ha igen, akkor minek tekinthetjük azt a rengeteg nyilvánosságra került írott vagy elmondott szöveget, amit a szakmai szervezetek közvetítettek?

2. Mivel a szakdolgozók január 1-től nem kaptak béremelést, helyes-e az illetménykiegészítések „visszatartása”, amelyek OKFŐ-engedélyhez kötöttek? Ugyanis így az érintettek jövedelem csökkenést fognak érzékelni a korábbi hónapokhoz képest. Nem akarom „ragozni”, de szerintem a szakdolgozók megtartása a nyári béremelésig az egyik legfontosabb, mondhatni stratégiai feladata az egészségügyi ágazatnak.

Remélem, mindkét kérdéskör, és egyebek is érdemi megtárgyalásra kerülnek Takács Péter államtitkár és a szakmai képviselők jövő hétre tervezett egyeztető megbeszélésén.

Requiem egy hadseregért

Számomra 1943. január 12. sok évtizede mélyen hordozott emlék. Elvégre, akkor dőlt el, hogy 5 évvel később megszülethetek-e, és hogy ma, 80 évvel később, jegyzeteimmel szomorítsam, illetve felvidítsam kedves Olvasóimat.

Nemeskürty István tanár úr 1972-ben megjelent kulcsregénye, a „Requiem egy hadseregért”, felszabadította az addig titkolt, legfeljebb elítélőleg említett történetet. Amelyik nem mellesleg a magyar nép történelmének és hadtörténetének legsúlyosabb vesztesége: a II. Magyar Hadsereg katasztrófája a Don-kanyarnál. Méreteit, emberveszteségét tekintve messze meghaladja a sokkal többet emlegetett Mohácsi vészt.

Gyerekként sokáig nem értettem, hogy a január eleji fagyos vasárnapokon miért megyünk apámmal Miskolc szépséges későbarokk evangélikus templomába dideregni, ahol a karzaton, az orgona mellett megbújva hallgattuk az igehirdetést és próbáltuk énekelni a protestáns himnuszokat. Tanító apámat rossz szemmel nézték a szocialista nagyipar vörös fellegvárában, „klerikális kilengései” miatt.

Már csak gimnazista koromban kezdte el mesélni a saját történetét, menekülését az urivi hídfő gyilkos közelségéből, ahol a T-34-es acéllavina először törte át a VII. (miskolci) hadtest védővonalát. Nemeskürty könyve kapcsán kezdtünk el bátrabban beszélgetni arról a korról, de kis zsebnaptárak és füzetek lapjaira írt, gondosan rejtegetett feljegyzéseit csak a politikai rendszerváltás után merte megmutatni. Ezeket ma is féltve őrzöm. Lehetetlen meghatódás nélkül olvasni a hegyes ceruzával, pedáns tanáros írással rótt, ma is tisztán olvasható sorait.

Korábban már megosztottam olvasóimmal, hogy mint számoláshoz értő ember, ő lett az egyik front közeli sebészeti elsősegélyhely, lényegében frontkórház gondnoka, gazdasági vezetője. Kötszert, gyógyszereket, műszert, ruházatot, takarót, élelmet, fűtőanyagot kellett beszereznie. Volt, amit a német hadsereg képviselőitől. Ebben sokat segített, hogy szépen tudott németül panaszkodni és szitkozódni, még idős korában is.

Feladata volt a két-három sebészorvossal, 4-5 képzett szanitéccel (kb. mentőtiszt) és egy szakasz egészségügyi katonával, hordágyas beteghordókkal és kisegítőkkel működtetni a létfontosságú kis egységet. Ne csak hatalmas műtétekre gondoljunk, hanem nagyszámú szennyezett sérülésre, végtagtörésekre és rengeteg fagyási sérülésre. Ezek a katonák magukra hagyva többnyire meghaltak volna. És ezt mindenki tudta. Az orosz offenzíva hajnalán a korabeli feljegyzések szerint helyenként -30 és -42 fok hideg és hatalmas hó volt azokon a tájakon.

Talán ezért, talán bajtársiasságból, a betegekkel, sérültekkel együtt keservesen visszavonuló kis egységnek a még utóvédharcot folytató alakulatok segítettek, lovas szánokkal, kézi erővel, hogy ne essenek fogságba.

Milyen a sors, milyen a történelem, ma arrafelé, a történelmi Ukrajna és Oroszország közötti határfolyó mentén ismét dörögnek a fegyverek, katonák és civilek halnak meg, sérülnek meg. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az elmúlt 80 évből az emberiség, vagy akár csak néhány döntéseket hozó és hatalommal rendelkező ember semmit se tanult…?

(Nyitókép: A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban. id. Konok Tamás alezredes felvétele. fortepan.hu)