KICSI ORSZÁG NAGY ÖRÖME

2023. év 40. hete, október első hete. Nyilvánosságra hozzák a Nobel-díjjal kitüntetettek nevét. Ez valami nagy emberi teljesítményt jelent, ami a legtöbb ember számára felfoghatatlan. De mégis, valami fontos, valami bizsergetően izgalmas dolog. Benne van a közbeszédben: „Ez nagyszerű: Nobel-díjat érdemel”. Fiatal kutatók: „meg se állunk a Nobel-díjig”.

Ugyan tudta-e, sejtette-e Alfred Bernhard Nobel, amikor végrendeletével életre hívta a róla elnevezett díjat, hogy ez hozza meg neki a halhatatlanságot? Nem csak a dinamit, ami a rettenetes kettős természetével az emberiség átka és áldása lett egyben. Mert a környezetünk átalakítása, az utak, a vasutak építése, formázása, történelmileg se képzelhető el dinamit nélkül. De a füst nélküli lőpor, és egyéb katonai találmányok nélkül az emberi viszályok, küzdelmek, háborúk, gyilkosságok borzalmas tömege sem. 337 szabadalom, 90 vállalat rengeteg jövedelmet hozott a feltaláló üzletembernek. De az fájhatott neki, amikor a bátyja halála alkalmából a sajtóban a testvérével összetévesztették, és róla még életében azt írta a Le Figaro: „Le marchand de la mort est mort”, azaz a halál kufárja meghalt. Talán ez, talán egyéb impulzusok és a lelkiismerete ösztönözte a Nobel Alapítvány létrehozására.

Iránytű

A díj, elválva különös történetétől 120 éve elkezdte önálló életét, mint egy igazodási pont, mint egy fénylő csillag a modern emberiség történetében.

Szerencsére az alapító szabályai, a díjat odaítélő testület, a változó világ e kérdésben stabil politikai ítéletei komolyan vették és megtartották az eredeti célokat, nem silányították érdekek játékszerévé, és így a fejlődő világunk egyik legfontosabb iránytűje maradt.

Az emberiség számarányához, de még a tudományos alap- és alkalmazott kutatás fejlesztéssel foglalkozó magasan képzett értelmiségiek tömegéhez képest is rendkívül ritka, és ezért is exkluzív maradt. A több mint 200 éve független Svédország Tudományos Akadémiája, a Karolinska Egyetem, akadémikusi és professzori grémiumok és a korábbi díjazottak, a békedíj esetében a norvég parlamentből választott tagok, méltósággal és elszántan őrködik a függetlensége, magas szakmai színvonala, és feddhetetlensége fölött. Pedig elképesztő politikai, gazdasági és presztízs érdekek is kötődtek hozzá az elmúlt évszázad alatt.

Kevesebb mint ezer díjazott, kb. 70 országból 120 év alatt. Mi a 16 magyar, vagy magyar származású díjazottal az ország lélekszámához képest igen szép eredményt tudunk felmutatni. De Kertész Imre irodalmi Nobel-díja után mégis csak 20 évet kellett várni a következőre. Illetve a következő kettőre. Karikó Katalinét szinte egy ország várta már, hiszen a COVID-járvány 4 éves történetében mindenki megismerte, okos, szerény megszólalásai kapcsán megkedvelte. Krausz Ferencet csak egy kisebb számú szakértői kör ismerte, pedig a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és a Szegedi ELI-APS Lézeres Kutatóintézet állandó partnere.

Nem magyarok lennénk, ha nem viccelődtünk volna a sorssal. Novák Katalin azt találta mondani a második díjazott feletti örömét kifejezve, hogy még csak kedd van! Jelezve, hogy vannak még további esélyeink. Ezzel sokan egyetértettek. Sajnos, az irodalmi esélyesünk nem jött be. Ez a kicsi, zárt, nehezen tanulható nyelvek drámája, mert ha nem fordítják le „világnyelvekre” és nem terjed a nagy nemzetek körében, akkor nehéz széles körű ismertséghez jutni. Ugyan még a közgazdasági emlékdíj hátra van, de azért a már ismertté vált két díjazott magyarnak fenntartás nélkül örülhetünk.

Ritkán érzem, hogy korszaktól, politikától, életkortól, iskolázottságtól függetlenül valami ilyen egységesen megérintené a nemzetet. Ez a vezető hír néhány napig. Itt nincs helye a szembenállásnak, a politikai csűrcsavarásnak. Talán csak a legnagyobb olimpiai győzelmeknek van ilyen nemzet-egyesítő hatásuk. Egyszerű, tiszta, szívet melengető öröm.

Ki a magyar? Ki a magyar „származású”?

Nobel-díjasainkkal kapcsolatban mindig magasra csap a vita lángja. Mert Szent- Györgyi Albert és Kertész Imre hazai munkásságán kívül a többiek más országban érték el a Nobel-díjhoz vezető sikereket. Kiket egy gyilkos politika üldözött el, kit a szegénység, vagy a kivándorló család sodort magával. A XX. századi magyar sorsok többnyire szomorú lenyomatai. De van itt más is. Ezt Karikó Katalin többször elmondta, kevés visszhanggal: a modern természettudományos eredményekhez gyakran komoly erőforrások kellenek. Ez a kicsi, szegényebb országokban rendszerszerűen nem teremthető elő. Elég, ha rátekintünk az országok rangsorára, hol jegyzik a legtöbb Nobel-díjast, világos választ kapunk: Egyesült Államok: 326, Egyesült Királyság: 115, Németország: 102. Ez ugyan egy 10 éves statisztika, de ez a három ország adta a már akkor is a Nobel-díjasok több mint a felét. A magyar díjazottak is ebben a három országban tevékenykedtek.

Azt gondolom, azon nem érdemes sokat vitatkozni, ki a magyar. Első helyen nyilván azok, akik ezt vállalják. A másik szempont az anyanyelv: az biztosan magyar, aki ezen a nyelven szólalt meg életében először. És ha magyar nyelven járt elemi és középiskolába, pláne egyetemre, azért ott a gyökerek egyértelműek. Ők többnyire meg is említik az iskolát, és az erős inspirációt adó tanáraikat.

Ebből számunkra – és az utánunk következő generációk számára – egyetlen sorskérdés marad, de az nagyon kemény: meg tudjuk-e őrizni az iskolarendszerünk minőségét, fejlettségét, hogy még a kései utódaink is reménykedhetnek abban, hogy közülük is lehetnek Nobel-díjasok? Mert ez azt is jelenti, hogy elegendő tanító tanár, orvos, mérnök, jogász, közgazdász stb. is képződik, hogy az országunk működjön, és jó legyen itt élni.

Október hatodika

Október hatodika, korábban nemzeti gyásznap, az aradi vértanúk és Batthyány Lajos emléknapja. Az idő múlásával ez a nap talán csekélyebb súlyú lett, mint amikor a diktatúrákkal szembeni kiállás jelképét hordozta. Érdekes, hogy a vértanúkkal kapcsolatban csak a történészek foglalkoztak azzal, ki és milyen mértékben volt magyar közülük. Nem volt érdekes, hiszen küzdöttek és életüket áldozták a magyarok ügyéért. Pedig osztrák, német, és szerb is volt közöttük. A sok tízezernyi bebörtönzött, üldözött, emigrációba kényszerített hazafi ugyancsak gyakorlatilag minden nemzetiséghez tartozott, akik a Kárpát-medencében éltek.

Érdekes párhuzamokat vonhatunk a Nobel-díj prominensei és az elmúlt évszázad üldözöttjei, menekültjei, a százezernyi kivándorolt sorsa között. Számomra Ady szívfájdítóan szép verse, A föl-földobott kő adja a megoldókulcsot, ahhoz, hogy ki a magyar, és mit érezhettek azok a százezrek és milliók, akik a sikeres Nobel-díjasaink mellett menedéket és kenyeret találtak a nagyvilágban, de az óhazát nem tudták, és nem is akarták feledni.

Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra

Hazajön a fiad.

…

És, jaj, hiába minden szándék,

Százszor földobnál, én visszaszállnék

Százszor is, végül is.

Címlapkép: A Nobel-díj emlékérme. Fotó: C.K. Koay/flickr.com

A föl-földobott kő teljes szövege itt érhető el.