Központosított közszolgáltatások: az egészségügy trójai falova

A Nemzeti Erőforrás Minisztérium Egészségügyi Államtitkársága október 13-án tájékoztatja a megyei kórházak főigazgatóit és gazdasági igazgatóit az állami átvétel pontos folyamatáról. Ennek menetét, kivitelezését és megvalósításának lépéseit kezdettől fogva a megyék és a kormányzat közötti egyeztetések keretében alakították ki, a megyei tulajdonban lévő intézmények vezetőinek véleménye e szempontból nem sokat nyomott a latban.

Mi az átalakítás, illetve annak kivitelezése mögötti üzenet? Egyrészt a lojalitás ex post kiprovokálása az esetleges engedetlenség szankcionálásának kilátásba helyezésével. Mit mond Szócska Miklós? Az az intézményvezető, aki akadályozza a Semmelweis Tervben amúgy nem szereplő, az önkormányzati törvény módosításának alakítgatása közben felvetett államosítást, annak nagy valószínűséggel távoznia „kell" - írja az Idea Intézet blogbejegyzésének szerzője.

Félreértés ne essék, nem az egyes, esetlegesen elbocsátandó vezetők személyes sértettsége a felháborodás legitimációja, hanem a módszer, amely mentén a kormány a megyei befolyást megszünteti. Az igazgatás e szintje választott testületek irányítása alatt működött, bár igen erős a gyanú, hogy ezek már idejekorán visszavonulásra kényszerültek az önjelölt egyszemélyes megyei vezetők lelkesedésével szemben – ehelyütt elég, ha a megyei elnökök által a múlt héten aláírt egyezségre célzunk. Ez pedig nyilvánvaló jele a demokratikus döntéshozatali utak és egyeztetések mellőzésének, hiszen úgy tűnik, a Fidesz kormányzását megelőző idők minden intézménye „átalakításra" szorul, illetve per definitionem rossznak ítéltetik, így egyben ellenvetés nélkül felül is írható valós jogállami legitimáció nélkül.

Nem fér kétség ahhoz, hogy ez a leggyorsabb mód a struktúra átalakítására, de valóban érdemes a demokratikus folyamatok áthúzásával a gyors átalakítás mellett letenni a voksot? Emellett hihető-e egyáltalán, ha valaki a közszolgáltatásoknál a tempó érvével áll elő másfél éves huzavona után – tekintve az egészségügy Semmelweis Tervének megvalósítatlanságát?

De üres szavak helyett és a kivitelezés feletti döbbenet mellett érdemes néhány kérdést feltenni a megyei kórházak központi állami átvételével, illetve a hamarosan előálló helyzettel és a működési struktúrával kapcsolatban:

• Mennyi idő alatt történhet meg az átvétel, és mindaddig milyen formában tervezik a napi irányítást megoldani a régi-új intézményvezetők?
• Ez idő alatt milyen utakon történik a finanszírozás? A Magyar Államkincstárnál vezetett, vagy a korábban használt folyószámlán keresztül? Mindebből mit fognak érezni a betegek, akár a várólistákra, akár a továbbutalási rendre gondolunk?
• Mi történik azokkal a megyei intézményekkel, amelyek vezetősége fontos és hatékony szinergiát tudott kiépíteni a megyék többi, városi intézményével? Elképzelhető, hogy ezeket is átírják?
• Lesz olyan intézmény, amelyet bezárnak? Vagy erre már csak a megyei kórházak átvétele után sorra kerülő városi intézmények központosítása idején, az erőtér átrendeződése után lesz lehetőség?
•  Milyen forrásból törleszti a kórházak adósságállományát az állam, és ami még fontosabb, ha hitelből, akkor az honnan fog származni?
•  Milyen garanciákat lát arra a kormány, hogy ezek az adósságok nem halmozódnak fel újra? (Lásd: nem a tulajdonlás „a" probléma, hanem az alulfinanszírozottság és a hatékonytalan struktúra, amit a közös beszerzés csak részben enyhít.)
• Megvan-e a szükséges bürokratikus apparátus e komplex intézményrendszer irányítására?
Mindezekre a kérdésekre eddig a nyilvánosság éppen úgy nem kapott választ, mint – nagy valószínűséggel – az intézményvezetők.

A kormány központi irányításba és államosításba vetett megingathatatlan hite a közszolgáltatások terén olyan krédóvá kezd válni, mint a piacosításé a korábbi ciklusokban. Az Orbán-kormánynál azonban még az érveket sem lehet látni. Az elszánt akarat az egészségügyben még a szolgáltatórendszer megmentésének populista szlogenjét is magán viseli, a folyamat azonban –az idő előrehaladtával – egyre kevésbé tűnik megmentésnek. Sokkal inkább egy újabb pótcselekvésnek látszik, amellyel kapcsolatban csak reménykedhetünk, hogy akad azért némi pozitív externália a betegek számára is.