MAGYAR ÁPOLÓK

Köszöntsük őket!

Február 19-e a Magyar Ápolók Napja. 2014-ben iktatta törvénybe a Magyar Országgyűlés.

Miért ezt a napot választották?

Mert ezen a napon született Kossuth Zsuzsanna. Ha az országunk sorsa szerencsésebb, ma úgy tartanánk számon, mint a magyar Florence Nightingale-t. 1817-ben ezen a napon született, Kossuth Lajos 18 évvel fiatalabb kishúga volt. Jó nevelést kapott, angolul, franciául, németül beszélt. Meszlényi Rudolf ügyvédhez ment feleségül, három gyermeke született. Élete nagy pillanata akkor jött el, amikor a szabadságharc 1849 tavaszán még diadalmasan küzdött az osztrákok ellen, de a számos hadszíntér sebesültjeinek az ellátását meg kellett szervezni.

1849. április 16-án nevezték ki „az összes tábori kórházak főápolónőjének”. Hatalmas szervező munkát végzett, összesen 72 „kórodát” hozott létre, és szervezte, irányította a működésüket. Itt nem tettek különbséget a magyar és az osztrák sebesültek között. Tevékenységének a szabadságharcot leverő orosz intervenció vetett véget. Kossuth elmenekült, de családja fogságba esett. Haynau rajtuk akart bosszút állni, de a megmentett osztrák tisztek mellette tanúskodtak. De élete megnehezedett, tragédiákat élt meg, és 1854-ben rendkívül fiatalon halt meg. A magyar ápolásügyben mindig is számon tartották működését, de csak a születése 200. évfordulójához közeledve emelték emlékét hivatalosan ünnepnappá, 2014-ben.

Elkésve vagy éppen jókor?

A COVID-járvány felől nézve még éppen idejében. Az ápolók helyzetének, sorsuk tisztázásának szempontjából meglehetősen későn. Gondoljuk végig: az orvosok bér, jövedelem (hálapénz), életpálya, képzés-továbbképzés problémái évtizedek óta a közvélemény és a politika napirendjén vannak. El is indultak a rendszerszerű megoldási kísérletek. Hogy egyes szakterületeken már hiányok vannak, az nagy nyilvánosságot kap. Hogy a gyakorlottabbak menekülnek a magánellátások felé, az naponta tárgya a híreknek, kommentároknak. Programok indultak a külföldre szerződött orvosok visszacsalogatására.

Ehhez képest az ápolók problémái legalábbis árnyékban, vagy homályban vannak. A COVID-járvány ugyan rájuk is villantott egy kis reflektorfényt, hiszen nagy számban kellett őket a normál munkahelyekről a COVID-osztályokra, sőt a legsúlyosabb betegek ellátására az intenzív osztályokra vezényelni. Részben emiatt kellett sokkal nagyobb mértékben leállítani a normál aktív betegellátást, mert nem voltak tovább terhelhetők, és nem volt ápolási tartalék kapacitás.

Nem alkotnak homogén csoportot. Ezért is nehéz az érdekképviseletüket szervezni. Még a kórházi ápolók is valamennyire specializálódtak szakterületek szerint, gondoljunk pl. a csecsemő, újszülött és gyermekápolókra, az intenzív osztályok ápolóira, a fertőző osztályok eredetileg csekély számú ápolóira. De ápolók dolgoznak a naponta mintegy 800 kivonuló mentőautón, folyamatosan, műszakokba szervezve. Ápolók dolgoznak a háziorvosok mellet, és az otthoni szakápolásban. És valóban, egyre több ápoló dolgozik a magánellátásban is.

Számuk a statisztikák szerint az elmúlt évtizedben 65 ezer és 80 ezer között mozgott, és a COVID-járvány előtti években csendesen növekedett. Ennek több oka is volt, ebből kettőt kiemelnék. A magyar lakosságban emelkedett az időskorúak aránya, akik közül egyre többen kerültek kórházba vagy szorultak ápolásra.

A másik ok, az aktív szakellátásban évtizedek óta csökken az átlagos ápolási idő, tehát a kórházi betegek ellátása aktívabbá, intenzívebbé vált, és ez újabb terheket rótt az ápolókra. Műtétes szakmákban könnyű belátni, hogy sokkal több teendő van egy frissen operált beteggel, mint egy már lábadozóval. Ezeket a trendeket tudatosabban kellene követni, hogy az ápolói szakma, amely egyébként az egyik legnemesebb hivatás, ne a kiégés szélén billegve, hanem magabiztosan tudja teljesíteni a feladatait.

Régi történet

Fiatal orvosként elfogadtam azt a helyzetet, hogy kevesen vannak, a feladataikhoz képest, az intézmények szervezettségéhez képest, és az orvosok számához viszonyítva is. Nem tudtam mihez viszonyítani.

Egyetemi éveim előtt és alatt láttam, hogy milyen hiány van mentőápolókban, és nem csak a „kedves személyiségem” miatt fogadnak tárt karokkal, amikor nyaranként segédápolónak jelentkeztem. Az ápolási gyakorlat medikus éveim elején már hozott néhány megdöbbentő élményt a Városmajori Klinikán, de ott azért jobban elbűvölt az éppen felemelkedő szív- és érsebészet varázslatos világa. Később két nyáron is „éjszakás nővér” voltam a Szent János Kórház gasztroenterológiai osztályán, hát az a mélyvíz volt. De a döbbenetesen nehéz munka tapasztalatán kívül a rendszer működését még nem láttam át.

Már fiatal traumatológusként, a napjainkban újjáéledő Országos Baleseti Intézet névadója, Manninger Jenő másfél évre „beküldött” a régi Egészségügyi Minisztériumba, hogy segítsem az intézet újjáépítését. Jószerencsém  a régi minisztérium első emeletén, a szakellátási osztályon egy olyan szobában helyezett el, ahol egy laboros doktornő mellett, az ápolásügyet egyetlen szakemberként képviselő Sövényi Klári „szobatársa” lehettem.

Tőle tanulhattam meg az ápolás szervezési alapjait és kezdtem követni sziszifuszi küzdelmeiket a jobb munkafeltételekért, az elismerésért, a folyamatosan változó körülmények között való életben maradásért. Máig tartó kollegiális szolidaritásukat, a betegágy és más területeken végzett kitartó munkájukat azóta is a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel követem. Pár évvel később, nem túl hosszú kórházigazgatói munkám során közelről tapasztaltam, hogy egy nagy sebészeti kórház működésének, mindennapi életritmusának fenntartásában milyen hatalmas szerepük van a vezető főnővéreknek. Ők éppen az egymás közötti szolidaritásra építve szervezték a folyamatos ellátás ápolási biztonságát, segítették, vigasztalták a munkába belefáradt, nem ritkán elgyötört kollégáikat.

Kiégés és kitartás

Még a kiégés (burnout) ma már mindennap használt fogalmát se ismerve, ösztönösen küzdöttek ellene, jó szóval, segítséggel, szervezéssel, nem ritkán személyes áldozatvállalással. Számtalan esetben észleltem, hogy a kieső kolléga helyére lépnek, ha ápolni kell, és nem ritkán láttam, hogy éjszakai ügyeletes orvosként ők jönnek velem vizitelni, miközben a rendes munkaidejük már délután 3 órakor lejárt.

Láttam, amikor csendes szóval nyugtatták a fiatalabb kollégáikat, amikor a „nehéz betegek” már elviselhetetlenül viselkedtek velük. Mert bizony ahhoz kellett valami emelkedettség, valamilyen hit és empátia, hogy Manninger szigorú elvárását teljesítsük: „ a betegnek akkor is igaza van, ha nincs”. Mert minden embernek, betegnek megvan a maga sorsa, és nem tudhatjuk, milyen terheket cipel, azon túl, hogy beteg is.

Az elmúlt években, idősödve, néhányszor betegként is megtapasztaltam, milyen munkát végeznek. Érdekes és néha megható volt a betegágyból figyelni, hogyan próbálnak eleget tenni az ápolás sziszifuszi, soha véget nem érő feladatainak. Miközben mosolyogni próbálnak, szerencsére gyakran sikerül is, és igyekeznek segíteni, hogy elviselhető legyen az a sok szenvedés, ami egy komolyabb betegséggel jár.

Pedig tegyük hozzá, az ápolók sorsa se könnyű. Többségükben lányok, asszonyok, de ilyen munkarend és terhelés mellett nagyon nehéz normális családi életet kialakítani. Nincsenek adataim róla, de sokszor láttam, hogy ez milyen gyakran nem sikerül. De erről szemérmesen hallgatunk, pedig nem kellene.

Mit kellene tenni?

Mit lehetne tenni a sorsuk megjavítása érdekében?

Rövid távon az elismerésük, a bérük megfelelő szintre emelése lehet a tűzoltás.

Munkájuk körülményein, technikai színvonalán és szervezettségén már nagyon hamar lehetne segíteni. De már most is, majd középtávon, az egészségügyi rendszer korszerűsítése során fel kell vetni a létszámuk jelentős emelését, egyenes arányban a feladataikkal. Itt a környező és európai országok adatai sokat segítenek, ahol másfél-kétszer annyi ápoló jut egy ágyra, mint nálunk.

Mit mondhatok, kívánhatok nekik, egy öt hullámban mindenkit megkínzó COVID járvány lassú lecsengésének időszakában?

Köszönjük, hogy vannak!

Köszönjük, hogy kitartottak!

Reméljük, velük együtt, hogy ez a járvány mind a döntéshozókat, mind a lakosságot ráébreszti, mekkora szükség van rájuk. És akkor intézkedni kell.

Isten éltesse a magyar ápolókat!