Reakció a vitaindítóra az egészségügy megújításáról

Kóka János „Az egészségügy megújításának 10 pontos, 10 ezer milliárdos programja” vitaindító értekezése az egészségügy helyzetéről és annak megújításának szükségességéről hasznos és tovább gondolásra késztető tanulmány. Pontokba szedett és részletes megállapításaival és javaslataival kell is és érdemes is vitába szállni, esetleg más szempontból vizsgálva egészségügyünk helyzetét és tennivalóit, mint azt egy üzletember, informatikai vállalkozó, magánegészségügyi pénzügyi befektető, rövid ideig az egészségügyért is felelős miniszter teszi.

Az utóbbi években megjelent hasonló összefoglaló tanulmányok vitájából mindig hiányoltam azoknak a gyakorlati, az egészségügyben évtizedeket gyógyítóként és vezetőként, irányítóként dolgozó orvosoknak, szakembereknek hozzászólásait, akik rendszereket és kormányváltásokat áthidalva szolgálták elsősorban a domináns állami egészségügyet és olyan gyakorlati és elméleti tapasztalatra tettek szert, amit talán érdemes közkinccsé tenni. Az MKSZ gyakorlati és vezetői tapasztalattal is bíró vezetői és a MOK egyes tisztségviselői aktuális egészségpolitikai, betegellátási, betegút szervezési kérdésben szakmai alapon megszólalnak, de hatásuk csekély és kétségtelen, hogy utóbbi szervezet egyes megnyilvánulásai nem mindig pártpolitika semlegesek.

Vallom és hiszem, hogy bármilyen rendszer javítására, reformálására tett javaslat azoktól autentikus, akik a rendszer működtetésének tevő részesei, esetünkben hosszú évekig, évtizedekig gyógyítóként és szervezőként, vezetőként vettek részt az állami egészségügy működtetésében és észlelték, tapasztalták azokat a folyamatokat, melyek mindenekelőtt a biztonságos és az adott kor követelményeinek megfelelően a legmagasabb szintű betegellátást célozták meg és emellett kiemelt figyelmet fordítottak a betegellátást végző team, az orvosok, szakdolgozók, ápolók és betegellátást kiszolgáló nélkülözhetetlen gazdasági-műszaki háttérszolgálat munkatársaira.

Nem tartom hitelesnek az olyan egészségügyi szakértőket, akik az ellátórendszer alapját képező állami egészségügyben sem gyakorlati, sem vezetői tapasztalatra nem tettek szert, ezért nem jogosultak arra, hogy a valóban sok problémával küzdő egészségügyi rendszer kritikusai legyenek. A hazai pártpaletta minden szereplőjénél találhatunk hasonlókat, ahogy olyanokat is, akik valóban a rendszer javításában és elsősorban a betegek és betegellátást végző dolgozók érdekében teszik meg jobbító szándékú javaslataikat.

Mivel több, mint negyven évig csak állami egészségügyi fekvőbeteg szolgáltatóknál végeztem gyógyító és vezetői munkámat, ezért Kóka János vitaindító értekezésére elsősorban az állami egészségügyi ellátórendszer, ezen belül is az ellátórendszer piramisának csúcsán lévő kórházi ellátás szempontjából szeretnék reagálni.

„Az egészségügy helyzete: hibás finanszírozás és szerkezet”

Kóka azon felvetésével, hogy a magyar egészségügy évtizedek óta halmozódó problémákkal küzd, gyakorlatilag a második világháborút követő időszak óta, egyet lehet érteni. Viszont a jelenlegi ellátásról írt erősen csak negatív megfogalmazásai túlzóak. Még ma is köszönhetően az egészségügyet, a gyógyítást és irányítást hivatásuknak tekintő egészségügyi és egészségügyben dolgozók áldozatos munkájának a rendszer minden problémája ellenére, bár nem az általam is elvárt szinten, de működik. Kórházvezetőként és orvosként is mindig több pozitív visszajelzést kaptam a betegektől, mint panaszt. Valóban vannak jól működő és jól irányított intézetek, bár az is kétségtelen, hogy az utóbbi években az egészségügyi intézmények felső- és középvezetői szerepet ambicionáló és vállaló személyek száma a megfelelő motiváció, jövőkép miatt egyre kevesebb. Sok intézmény vármegyei, városi, sőt egyetemi szinten is súlyos közép- és felsővezetői utánpótláshiánnyal küszködik, ami sok esetben kihat a megfelelő betegellátásra és az intézmény működtetésre is.

Kórházvezetőknek is van nem kis felelősségük és szerepük az általuk vezetett intézet betegellátási, szervezési és nem utolsósorban gazdálkodási működésében, eladósodásában. Ha számokban szeretném kifejezni sok évtizedes vezetői tapasztalatom alapján a kórházigazgatók felelősségét az általuk irányított intézmény gazdálkodásában, akkor 10-20%-ra tehető az az arány, melyért összességében hibáztatható a menedzsment, mely függ az intézet szakmastruktúrájától, betegellátási kötelezettségétől, infrastruktúrájától.  A többi a számtalan külső körülmény hatása.

Voltak az utóbbi években pozitív, (bár messze nem elegendő és egyes esetekben nem elég hatékony) előre lépések mind a finanszírozás, mind a szerkezet módosítás tekintetében, melyre a Kóka által írt pontokban kitérek.

Kóka eredményes ágazati projektnek tartja az EESZT bevezetését. Előny és hasznos az ellátó személyzet számára, betegek számára. Egy hiányossága van, a nem egységes országos medikai, betegdokumentációs informatikai rendszerek hiánya, melyet véleményem szerint az EESZT bevezetésével együtt már el kellett volna végezni, bár erre most már van törekvés, sőt rendelet is szabályozza az egységes informatikai rendszer jövőbeli alkalmazását.

Ugyanez vonatkozik az ügyeleti rendszer átalakítására. A fejlett országokban ezt regionális integrált betegirányítási rendszernek nevezik, amely hasznos az aktuális betegutak, betegelhelyezések rendszerezésében elsősorban a sürgősségi ellátás szempontjából. Ha valami kritikát lehet ezzel kapcsolatban megfogalmazni, az a nem megfelelő kommunikáció, beteg- és szolgáltató tájékoztatás, együttműködés a döntéshozó és szakmai érdekképviseleti szervezetek között.

„Miért nem segítene önmagában a több pénz?”

Önmagában valóban nem elegendő a több pénz allokációja az egészségügyi rendszer fenntartására. A jelenlegi utólagos konszolidációk nem ösztönzőek sem a kórházak működtetőinek, sem pedig az orvostechnológiai beszállítóknak és költséghatékonyságuk is erősen megkérdőjelezhető.

Drasztikus rendszer, vagy ahogy inkább én fogalmaznék, ellátási struktúraátalakítás nélkül a ma már nem csak évente egy alkalommal, a finanszírozási év végén adott, hanem szinte folyamatos konszolidációs támogatás, több pénz nem oldja meg hosszútávon a kórházak finanszírozási problémáját.

A statisztikai számok azt igazolják, hogy összességében az egészségügyre többet (bár szerintem sem eleget) költöttünk az elmúlt 10-15 évben, de annak felhasználása nem elég beteg- és ellátásközpontú. A többletkiadás döntően a béremelések révén az egészségügyi és egészségügyben dolgozók rendszerben tartását szándékozott megoldani, bár azt is meg kell jegyeznünk a végfelhasználók szempontjából, hogy a differenciálás nem minden esetben volt ideális. A szakdolgozók és az egészségügyben dolgozók alapbére nem csak a fejlett gazdasággal és egészségügyi ellátórendszerrel rendelkező európai uniós országokhoz, hanem hazánkhoz hasonló adottságokkal rendelkező országokhoz képest is alacsony. A kétségtelenül jelentős orvosi béremelés pedig nem inflációkövető és paradox módon nem ösztönzött nagyobb teljesítményre az állami egészségügyi szolgáltatóknál (ld. pl. várólistás beavatkozások nem megfelelő emelkedése). De ennek okainak feltárása külön tanulmányt igényelne.

Helytálló az a megállapítás, hogy a forrásteremtás és a rendszerátalakítás feladatait egyszerre kell elvégezni. Jelentős mennyiségű pénzügyi forrás szükséges a rendszerátalakításhoz, majd annak működtetéséhez is.

„A megoldás: az „operációs rendszer” cseréje”

A rendszer teljes, vagy részleges átalakítása valószínűleg a szerző által nem ismert BCG (Boston Consulting Group) tanulmánya alapján megkezdődött, annak pozitív és kevésbé pozitív hatásai már befolyásolják az ellátórendszert. A rendszer fenyegető összeomlásáról szóló kritikákat az elmúlt 35 évben, kormányoktól függetlenül számtalan alkalommal említették az egészségpolitikával foglalkozó szakértők és politikusok. Gyakorlati szakemberként állíthatom, hogy mindenekelőtt a rendszerben még mindig tízezerszámra dolgozó, a betegellátásért, gyógyításért elkötelezett, sajnos egyre kevesebb számú munkatárs sokszor saját mentális és fizikai teljesítőképességeinek határát súrolva áll helyt és tartja fent intézetek működését, sok esetben kompenzálva saját menedzsmentjük és az irányító rendszer hiányosságait.

1. Politikai reform: Az egészségügyet ki kell szabadítani a politika fogságából

Kóka János erős kritikai megjegyzései annak fényében, hogy reformjának első pontja az egészségügy politikamentessége, ambivalens érzéseket kelt bennem. Korábbi miniszterként is tisztában kell azzal lennie, hogy szakmapolitikai vezetésre, iránymutatásra és legfőképpen a működési feltételek megteremtésére hivatott minisztériumra és irányító hatóságokra mindig is szükség volt és szükséges is lesz és ez a politika része. Persze mindannyian örülnénk annak, ha az egészségügy lenne, politikai szóhasználattal élve, az a nemzeti minimum, amiben a kormányzó és ellenzéki pártok, valamint a szakmai és érdekképviseleti szervezetek közösen tudnának gondolkodni és jobb, minőségibb betegellátás érdekében együttműködni. Ezt sajnos a rendszerváltás óta nem sikerült megvalósítani.

Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal létrehozása jó felvetés, bár a felsorolt szervezetek, egyesületek számát soknak tartom. Ismert alaptétel a válságmenedzsmentben, hogy minél nagyobb számú szervezetet, szakértőt vonunk be az egyeztetésbe, annál kisebb annak hatékonysága és eredményessége. Az egészségügyért felelős minisztérium, annak középirányító szervei, az orvosi, szakdolgozói és egészségügyi gazdasági vezetők szakmai érdekképviseleti szervezetei és a közösségi egészségügyi ellátás fenntartásában és működtetésében résztvevő egyéb fenntartók képviselői (egyetemek, egyházak, önkormányzatok) lehet az minimális kör, amely hatékonyan tud egyeztetni.

De korhadt rendszernek nevezni egészségügyi ellátórendszerünket nem csak a jelenlegi vezetőket, hanem a rendszerben tisztességgel, becsülettel és valóban hivatástudattal szolgáló dolgozók ezreinek negatív minősítését is jelentheti, akik részesei, időnként elszenvedői a rendszernek.

Az egészségügyi ellátórendszer működtetésében azonban a politikamentesség szükséges. Valóban a hatékony, konszenzuson alapuló pártfüggetlen együttműködésnek kellene meghatároznia az egészségügyi szolgáltatók működését, szigorúan a betegellátást és betegellátásban közreműködők érdekének figyelembevételével. Mindenekelőtt szakmai kérdésekben várnám el ezt, melybe természetesen beletartozik a betegellátás közvetlen irányítása helyi és regionális viszonyok között is. Sajnos az elmúlt 35 évben tapasztalhattuk ennek ellenkezőjét is, helyi és tágabb politikai csatározások önző érdekei és konfliktusai határozták meg egy-egy régió, kórház működtetését és még kórházi felsővezetők megbízását is időnként részben a politikai hovatartozás, lobbizás, érdekérvényesítés és nem a vezetői szakmai felkészültség határozta és határozza meg.

2. Finanszírozási reform

Kóka János második pontja a finanszírozást taglalja, összemosva a forrásbevételi, forrásteremtési lehetőségeket és a forrásallokációt.

Az egészségüggyel foglalkozó szakemberek számára ismert, hogy hazánkban, a pártállami rendszer 1948-1990 évek közötti időszak szovjet típusú Szemaskó-féle szocialista egészségügyi rendszerét nem számítva, több, mint 100 éve a Bismarck-féle szolidaritás elvű társadalombiztosítás az alapvető forrásbevétele az egészségügyi ellátórendszernek. Nem változott ez alapvetően a rendszerváltást követő években sem, még akkor sem, ha történtek kísérletek a 2000-es években a több biztosítós egészségügyi biztosítási rendszer bevezetésére. Véleményem szerint az egészségügy valóban jelenlegi kritikus helyzetében nem prioritás a rendszer finanszírozásának alapját képező, a munkáltatók és munkavállalók által befizetett társadalombiztosítási járulék mellett egyéb biztosítási rendszerben gondolkodni. A prioritás a mostani társadalombiztosítási rendszer adott keretei között közmegegyezésen alapuló, jól működő, elsősorban állami és egyéb közfenntartású (egyházi, önkormányzati stb.) ellátórendszer rendbetétele. Persze ennek feltétele az is, hogy a társadalombiztosítási járulék befizetése maximális legyen a munkáltatók és a munkavállalók részéről.  Csak ezt követően szabad abban gondolkodnunk, hogy az egyéb finanszírozási és bevételi formák bevonása és párhuzamos működtetése hogyan szolgálja a jobb, magasabb színvonalú, akár piaci versenyt is lehetővé tevő betegellátási tevékenységünket. Tisztában vagyok azzal is, hogy a rendszer átalakításához nem elegendő a társadalombiztosítás által biztosított bevétel, hanem ehhez minimum 3-4 éven keresztül jelentős forrásallokáció szükséges a struktúraváltás költségeinek fedezésére, egészségügyi beruházások finanszírozására és a működés fenntartására, amely a mindenkori kormányok felelőssége.

Volt gyakorló kórházvezetőként és ellátásszervezőként maximálisan egyetértek azzal a megállapítással, hogy a mostani finanszírozási rendszer nem biztosítja a lehető legmagasabb szintű betegellátás tárgyi és személyi feltételeit. Egyes  kórházak költségvetésének ma már 80-85%-át teszi ki a bér és bérjellegű juttatások aránya az ideálisnak mondható 55-60%-kal szemben, sőt vannak intézmények, melyeknél átmenetileg a NEAK által biztosított forrás az ilyen jellegű kiadásokra sem elegendő.

A finanszírozás közvetlen betegellátásra fordított teljesítményalapú része valóban nem finanszírozódik valós költségeken, nem biztosítottak az amortizáció, a szükséges orvostechnológiai beruházások, fejlesztések, egyszóval a magasszintű és biztonságos betegellátáshoz szükséges tárgyi feltételek, dologi kiadások.

Az Egyesült Államokban az 1960-as években eredetileg a betegellátás minőségének monitorizálására kifejlesztett, majd az 1970-es évektől finanszírozási célú felhasználásra kidolgozott Diagnosis Related Groups (DRG) teljesítményfinanszírozási rendszer magyarországi alkalmazására az 1990-es évek elején került sor Homogén Betegcsoportok (HBCs) néven. A 2000-es évek elejétől azonban a teljesítmény volumen korlát (TVK), ill. napjainkban az annak megfelelő teljes éves keret (TÉK) bevezetésével egyéb tényezők mellett ennek teljesítménynövelő szerepe megszűnt. Az évek óta emelésre nem került HBCs súlyszám ellenérték (jelenleg 198.000 Ft/súlyszám) nem tudja fedezni az inflációból, az orvostechnológia, képalkotó diagnosztika fejlődéséből, új, költséges beavatkozások ellenértékéből adódó költségtöbbletet.

Az elmúlt években voltak törekvések elsősorban centralizáció alkalmazásával a kórházak költségtöbbleteinek, a közvetlen betegellátáshoz nem tartozó működési költéségek állam által történő átvállalására, amely a kórházüzemeltetés területén került bevezetésre. A KEF (Központi Ellátási Főigazgatóság) végzi az OKFŐ fenntartású intézmények műszaki üzemeltetését, takarítási, biztonsági szolgálatát, amely azonban nem hozta meg a döntéshozó által elvárt eredményeket, a lényeges adósságcsökkenést. Az elképzelés előremutató volt, mert a kórházak műszaki állapota, az infrastruktúra fejlettsége, adottságai, az energia költségek széles határok között mozogtak az intézmények műszaki állapotától, kubaturális adottságaitól (elavult pavilonrendszerű intézmények, tömbkórházak) függően. A gyakorlat és felhasználók szempontjából azonban a teljes centralizáció, a KEF-re és alvállalkozóira háruló jelentős szervezési és irányítási feladat sok esetben nem volt megfelelő, lassította a betegellátási munkát. Talán költség- és ellátáshatékonyabb lenne, ha ezek a központosítható feladatok azokon a régiókon belül kerülnének alkalmazásra, amely alkalmazkodik és illeszkedik a struktúra átalakításáról szóló pontban javasolt régiókhoz. Ez a teljes centralizációhoz képest némi decentralizációt jelent, de semmiképpen sem visszatérést az intézmények teljes és önálló kórházüzemeltetéshez.

A kórházak részére a másik, állam által központilag alkalmazott többletköltség és adósság rendezési mód az utólagos konszolidáció. Az egészségügyi szakértők, közgazdászok, kórházvezetők és minden bizonnyal a döntéshozók és irányítók számára is egyértelmű, hogy a konszolidáció a legrosszabb utólagos finanszírozási mód több okból is:

•       legfőbb ok, hogy a finanszírozás ingadozása, a kórházak által lejárt, ki nem fizetett beszállítói számlák késedelmes kiegyenlítése késleltethetik a betegellátáshoz szükséges folyamatos szakmai anyagok beszerzését és szállítását, amely a betegellátás akadozásához, szakmai kompromisszumok vállalásához vezethet,

•       nem ösztönzi a kórházak menedzsmentjét a szükséges, de egyben takarékos gazdálkodásra, mert a dologi kiadások fedezete nem tervezhető,

•       ezzel ellentétben a menedzsment részéről az adósság el is engedhető, mert „majd az állam úgyis konszolidál”,

•       a beszállítók részéről késedelmi kamat számítható fel, amely szintén növeli a kiadásokat,

•       közbeszerzési eljárások során az ajánlattevők eleve magasabb árajánlattal indulnak, hogy kompenzálják a késedelmes fizetésből adódó bevétel kiesésüket,

•       beszállítók csökkentik a fizetési határidőket, ami szintén növeli a lejárt adósságállományt.

A valós bekerülési költségek tételes módosítására, tehát kódkarbantartásra minden korábbi ígéret ellenére évek óta nem került sor. A legutóbbi, egy szakmára korlátozódó HBCs súlyszámkorrekció 2019-ben következett be, amikor e sorok írójának közreműködésével is a szakma, a minisztérium és NEAK tárgyalásai során a baleseti sürgősségi beavatkozások HBCs súlyszám értéke 45%-kal emelkedett.

A jelenlegi forráshiányos krízishelyzetben teljeskörű kódkarbantartásra idő nincs.

Szerző javaslatai forráshiány azonnali és hosszabbtávú csökkentésére:

•       A HBCs súlyszám ellenérték, krónikus ellátás napidíja és német pont ellenérték azonnali 10%-os emelése és a magas lejárt adósságállománnyal rendelkező intézmények teljesítményétől függően (fekvő és járóbeteg TÉK kihasználása, túllépése, rehabilitációs, krónikus ellátást biztosító osztályok ágykihasználtsága és akár egyéb minőségindikátorok alapján) differenciált konszolidációs támogatás, melyet az intézmények az adott hónap NEAK finanszírozásával egyidőben, tehát a teljesített hónapot követő 2. hónapban kapnak meg.  Ezzel biztosított a folyamatos, tervezhető dologi finanszírozás. Évi 150-200 milliárd Ft azonnali plusz forrás bevonása szükséges az egészségügyi intézmények finanszírozásába és amely kizárólag a dologi kiadások fedezetéül szolgál. Ez az átmeneti, elsősorban a teljesítményt követő és ösztönző rövid határidejű utólagos konszolidáció addig tartandó fent, amíg a következő pontban említendő teljeskörű kódkarbantartás végrehajtása meg nem valósul.

•       Szakmai és egészséggazdálkodási szakemberek részvételével munkacsoportok megalakítását követően minden szakmára kiterjedő, a valós bekerülési költségeken alapuló HBCs súlyszámok meghatározása 6 hónapon belül.

•       Kombinált bázis, fix díj alapú és teljesítmény alapú finanszírozás. A bázisfinanszírozás a részben centralizált kórházüzemeltetési, energetikai stb. költségek tételes térítését, a fix díj alapú finanszírozás a kiemelt ellátások, szakterületek és kiemelt ellátást végző intézetek magasabb fajlagos költségű személyi és tárgyi feltételeinek anyagi biztosítását, a teljesítmény alapú finanszírozás pedig a kódkarbantartást követően a betegellátáshoz szükséges közvetlen költségek ellentételezését jelenti, lehetőleg annak korlátozása nélkül, hogy az intézetek érdekeltek legyenek abban, hogy minél több beteget a lehető legmagasabb szakmai színvonalon lássák el.

•       Másik kombinált finanszírozási forma lehet az un. kapacitásfinanszírozás, mint fix elem bevezetése a teljesítményfinanszírozás mellett. Ennek alapja, hogy az állami kapacitásokat akkor is fenn kell tartani, ha az intézménynek teljesítménye a betegforgalomtól, ellátási igénytől függően változó, vagy csökkent (pl. sürgősségi ellátásra szoruló betegek számának ingadozása). Márpedig az intézményeket - más közintézményekhez hasonlóan - ebben az esetben is fenn kell tartani, rendelkezésre kell állniuk. Tehát a kórházüzemeltetési kiadások és a rendelkezésre állási költségek fedezete fix finanszírozási elemként jelenik meg. Ezt a finanszírozási részt olyan mértéken érdemes megállapítani, ami ösztönzi az intézményeket a munkára - értve ez alatt, hogy ezt kicsivel a valódi működési költségszint alatti mértéken kell megállapítani. A teljesítményt pedig e felett szükséges ösztönözni teljesítmény finanszírozással. és az ez után járó díjazásból kell minden egyéb betegellátáshoz szükséges többletköltséget finanszírozni.

•       Hosszútávon a költségmegtakarítás része a következő pontban említett szerkezeti és szervezési átalakítás költségcsökkentő hatása, azt is figyelembe véve, hogy az átalakítás időszakában plusz források bevonása szükséges, melynek pozitív hatása évek múltával fog jelentkezni.

3. Szerkezeti és szervezési reform

Kóka János reformterv javaslatának 2. pontja az, melynek sok megállapítása a gyakorló orvos és kórházvezető szempontjából is elfogadható. Valóban sok területen súlyos humánerőforrás hiánnyal küszködik az ellátórendszer, de egyúttal pazarlás is jellemző, olyan helyeken tartunk fent meglévő erőnkön felül ellátásokat, ahol sem a személyi, sem a tárgyi feltételek nem adottak a biztonságos és magas színvonalú betegellátáshoz.

Az alap- és járóbeteg-szakellátás fejlesztése alapvető és elsősorban európai uniós forrásokból az elmúlt 20 évben történt ennek jelentős infrastrukturális fejlesztése, de sajnos néhány esetben különböző okok miatt nem vonta maga után az alap- és járóbeteg ellátás működésének javulását, hatékonyságát, részben humánerőforrás hiány, részben nem teljesen jól átgondolt betegút szervezés miatt.  

Kóka ebben a pontjában nem tér ki arra, hogy a jelenlegi kórházirányítási rendszer milyen mértékben felel meg a betegellátási igényeknek és ha nem, akkor milyen javaslata van az átfogó kórházreformra. Csupán egy általános megjegyzést tesz a kórházi ellátásról, miszerint „a vállalati egészségügyi szolgáltatások integrálása és a kórházak legalább harmadának, inkább felének, behatárolt kompetenciájú helyi egészségügyi központokká, egynapos sebészetet is tartalmazó nappali kórházzá, krónikus ellátóhellyé, vagy szociális intézménnyé történő átalakítása”.

A betegellátás csúcsát jelentő, az egészségügyi költségvetés legnagyobb hányadát kitevő és nem utolsósorban a betegelégedettség és a minőségi betegellátás szempontjából a kórházi tevékenységünk, irányítási rendszerünk ennél több átgondolást és javaslatot igényel. Még ma is hordozzuk magunkkal a rendszerváltás előtti kórházi struktúra hiányosságait. Tulajdonképpen a 2006-2007-es években végrehajtott eszetlen, minden előzetes hatástanulmány nélküli kórház- és ágyszámleépítési programon kívül az utóbbi 4 évben került sor a fekvőbeteg ellátási rendszer megújításának elkezdésére. A 2010-es évek elején kidolgozott „Semmelweis Terv az egészségügy megmentésére” program nem került megvalósításra, a közép-magyarországi régió fejlesztésére létrehozott „Egészséges Budapest Program” keretében pedig eredeti célkitűzésétől eltérően, valószinüleg forráshiány miatt, három új centrumkórház (Dél-Pesti Centrumkórház, Dél-Budai Centrumkórház és Észak-Pesti Centrumkórház) építése nem valósult meg, csak a meglévő kórházak műszaki és eszközfejlesztései finanszirozódtak a programból az elmúlt években.

Magyarországon, a társadalombiztosítási tradíció többi prominens országához hasonlóan, még ma is az EU átlagánál magasabb a kórházi ágyak száma, és alacsonyabb a háziorvosoké. (Forrás: Kollányi Zsófia, Kucsera Csaba, Orosz Éva, Asztalos Péter: Humán tőke, társadalmi-gazdasági fejlődés - Kulcskérdések Magyarországon ELTE/TáTk) In: Egészségügy - 2.2. Elérhetőség – fizikai, humán és adminisztratív kapacitások).

A COVID járvány idején, 2020. december 29-én jelent meg a 690/2020., 691/2020. és a 694/2020. sz. kormányrendeletek, melyekkel elkezdődött a fekvőbeteg ellátó egészségügyi szolgáltatók irányítási rendszerének átalakítása. Kétségtelenül az addigi irányítási rendszerhez képest ez előremutató volt a teljesen egymástól függetlenül működő szolgáltatók sok esetben megfelelő betegutakat, kompetencia szinteket figyelembe nem vevő laza együttműködéséhez képest, különösen a COVID járvány okozta veszélyhelyzetben. Az akkori középirányító szerv, az ÁEEK (Állami Egészségügyi Ellátó Központ) Területi Igazgatóságai sem rendelkeztek olyan jogkörrel, hogy területükön a betegellátás érdekeit előtérbe helyező kapacitás átcsoportosításokat és betegút átszervezéseket hajtsanak végre.

Az új irányítási rendszer kezdeti hiányosságait és talán nem megfelelő előkészítését az támasztja alá, hogy az elmúlt négy évben ez többször is módosult, bár kétségtelen, hogy 2020-ban a COVID járvány legnagyobb nyomása alatt kellett elsősorban a járvány kezelésére létrehozni hatékonyabb betegirányítási rendszert. Van olyan intézmény, melynek besorolása, irányítása az elmúlt 4 évben háromszor is változott, ami természetesen nagy mértékben meghatározhatja a betegellátás, szervezés stabilitását, tervezését, a dolgozói elégedettséget, vagy ellenkezőleg, bizonytalanságot, annak negatív hatásaival együtt.

Az állami fenntartású egészségügyi szolgáltatók mellett az elmúlt években az alapítványi fenntartású, de OKFŐ szakmai irányítású egyetemi klinikai központok és a vidéki egyetemek irányítása alá tartozó városi intézmények magas ágyszámmal és kapacitással vesznek részt a közfeladat ellátásában. Ezzel az egyetemi alapítványok fenntartása alatt lévő fekvőbeteg ágyak aránya országosan kb. 25%-ra emelkedett. Az egyházi fenntartású, de NEAK finanszírozású egészségügyi szolgáltatók ágyszáma és kapacitása az előzőekhez képest kevés, de azok is fontos szerepet játszanak a a közösségi egészségügyi szolgáltatásban.

Több módosító rendeletet követően napjainkban az egészségügyi intézmények irányításának egyes szabályairól szóló 285/2023. (VI. 30.) Korm. rendelet szabályozza az irányítási rendszert. Hasznos a rendeletben, hogy figyelembe veszik a sajátos, évtizedek alatt kialakult kórházrendszert, ezért különválasztja a központi, Budapesti és Pest vármegyei régió irányítását, ahol az országos fekvőbeteg ellátási kapacitás kb. 40%-a centralizálódik, a vármegyei irányítási rendszert és az országos gyógyintézetek, szakkórházak feladatát.

Az egészségügyi intézmények hazánkhoz hasonló irányítási rendszere megtalálható fejlett egészégügyi kultúrával rendelkező országokban is, többek között a skandináv országokban, ahol jól fejlett és jól működő regionális, de régión belül nagy önállósággal és hatókörrel rendelkező igazgatóságok szervezik és működtetik a betegellátást.

Szerző gyakorlati tapasztalata alapján is jelenlegi irányítási rendszerünknek több, biztonságos betegellátást és hatékony működtetést hátráltató tényezője van:

1.     Nem egységes az egyes irányító kórházak és alájuk rendelt városi kórházak jogstátusa. Van példa a teljes integrációra (Szabolcs, Vas vármegye), ahol egy vármegye-egy jogi személyű több telephellyel rendelkező ellátórendszer. Hasonló a vidéki egyetemi központok vármegyéje, bár az intézetek nem OKFŐ, hanem alapítványi fenntartásúak.

A többi vármegyében és két budapesti régióban (Dél-Pesti Centrumkórház, Észak-Budai Szt. János Centrumkórház) gazdasági integráció mellett a városi besorolású kórházak önállóan működő intézmények.

Van példa az egy irányítás alá tartozó egészségügyi intézmények teljes önállóságára, tehát gazdasági önállóságára is (ÉPC-Honvédkórház).

Van példa arra is, hogy egy vármegyén belül az irányító vármegyei kórház mellett működik másik városban teljesen önálló vármegyei jogú egészségügyi ellátó intézmény, amely a gazdasági integrációba nincs bevonva és a vármegyei irányító intézménynek csak szakmai felügyeleti joga van (Zala vármegye Zalaegerszeg-Nagykanizsa, Bács-Kiskun vármegye Kecskemét-Baja, Csongrád-Csanád vármegye Szegedi Tudományegyetem Klinikai Központ-Hódmezővásárhelyi - Makói Egészségügyi Ellátó Központ stb.). Néhány esetben a vármegyei jogú, egy vármegyén belül lévő intézmények között olyan mértékű érdekellentét van, amely már a megye betegellátását is befolyásolhatja.

2.     Az irányított régiók vidéken szigorúan vármegyehatárhoz kötöttek, holott nem kevés speciális ellátási lehetőség messze meghaladja az adott vármegye, főleg a kis lakosságszámú vármegyék határait. Ugyanakkor az országos intézetek alá rendelt egyes vidéki szakkórházak több száz km-re helyezkednek el az irányító intézménytől, amely szervezési, irányítási és nem utolsósorban betegellátási, elhelyezési problémákat okozhatnak (GOKVI-Állami Szívkórház Balatonfüred, OKPI-Farkasgyepűi Tüdőgyógyintézet, OMINT-Parádfürdői Állami Kórház, OOI-Mátrai Gyógyintézet).

3.     Az irányító vármegyei intézetek, Budapesten a centrumvezető kórházak irányítása alá tartozó intézmények száma, összes ágyszáma, szakmai összetétele, az ellátandó lakosságszám és földrajzi terület nagyon széles határok között változik. Van olyan budapesti centrumkórház, amely irányítása alá hat, önmagában is magas ágyszámmal és széles szakmai portfólióval rendelkező intézmény tartozik (DPC, ÉPC-Honvédkórház) melyek irányítása a saját, 1000 fölötti ágyszámával és többezer dolgozóval rendelkező intézményük mellett sokszor megoldhatatlan terhet jelent, viszont találunk olyan centrumintézményt is, melynek egyetlen irányított intézménye sincs (Dél-budai Centrumkórház Szent Imre Egyetemi Oktatókórház).

Az irányító centrumkórházak és vármegyei irányító intézmények ellátandó lakosságszáma is tág határok között változik. Nógrád vármegye 180ezer fő, míg Borsod vármegye irányító kórháza közel 650ezer lakos ellátásáért felel, két budapesti centrumkórház által ellátandó lakosságszám pedig bőven 1 millió feletti.

4.     Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni a jelenlegi irányítási rendszer és kórházi ellátási struktúra hiányosságaiból következő betegellátási, betegbiztonsági, dolgozói biztonsági és az ellátott betegek és az ellátást végző orvosok és szakdolgozók által elvárt ellátásminőségi problémákat is.

Kóka János azon felvetése, hogy a kórházak harmadát, vagy inkább felét egyéb egészségügyi központokká, szociális intézményekké kellene átalakítani, számomra kissé rögtönzött, minden előzetes vizsgálatot, hatástanulmányt nélkülöző állítás. Kétségtelen, hogy humánerőforrás, tárgyi feltétel hiányában, sőt sokszor elegendő betegellátási igény nélkül is tartunk fent nem kevés ráfordítással, erősebb kifejezéssel pazarlóan, aktív fekvőbeteg kapacitásokat. Ezek esetenként az általam említett betegellátási, betegbiztonsági, dolgozói biztonsági és az ellátott betegek és az ellátást végző orvosok és szakdolgozók által elvárt ellátásminőségi feltételeknek és elvárásoknak nem felelnek meg.

Ennek is sajnos, mint az első három pontban említett irányítási rendszer problémáknak egy része is, egyik oka a különböző helyi és országos lobbiérdekek befolyásoló hatása az ellátási kapacitás fenntartására és erőltetett működtetésére és ezzel együtt a szakmai és szakmaszervezési szempontok háttérbe szorítása. Ez az irányítási szint, ahol már kizárólag betegbiztonsági és betegellátási és másodsorban finanszírozhatósági, humánerőforrás gazdálkodási szakmai szempontok mentén kellene az ellátásszervezést megoldani és működtetni.

A kórházi irányítási és működtetési problémák felvetése után azok megoldására teszek javaslatot, mint előzőekben említettem elsősorban az állami, közösségi ellátórendszerben szerzett szakmai, vezetői több évtizedes tapasztalat és külföldi ellátórendszerek vizsgálatát követően alapul véve egy skandináv egészségügyi irányítási rendszert (Regionalt helseforetak-RHF, Regional Health Authority, Norvégia).

1.   A 2021-ben elkezdődött irányítási rendszer módosítása regionális irányításra a vármegye határokon átívelően.

2.   Nemzetközi adatok szerint is egy-egy régió költséghatékony és betegbiztonságos ellátása 500.000-1.000.000 lakosszám között működtethető a régiókra centralizálva.

3.   A régiók kialakítása során figyelembe veendő szempontok a lakosságszám mellett a régió földrajzi elhelyezkedése, a régióban rendelkezésre álló fekvő- és járóbeteg ellátást biztosító intézmények és betegágyak száma, az intézmények megközelíthetősége, mely kiegészül a régióban rendelkezésre álló orvosi, szakdolgozói humánerőforrás felmérésével, annak fejlesztési lehetőségeivel.

4.   A régió összes közösségi ellátásba bevont egészségügyi szolgáltatója (OKFŐ fenntartású intézmények, alapítványi fenntartásban lévő orvostudományi egyetemek klinikai központjai, egyházi fenntartású intézmények, önkormányzati fenntartású szakellátók, tehát mindazon szolgáltatók, akiknek a betegellátás finanszírozása a társadalombiztosítás, a NEAK által történik) önálló jogi státusszal rendelkező intézmények.

5.   A régiók betegellátásának irányítása, koordinálása, az intézmények kapacitásának meghatározása az OKFŐ minden jogkörrel felruházott regionális egészségügyi hatóságának, igazgatóságának jogköre és kötelessége. Betegellátási, irányítási és szervezési szempontból teljes jogkörrel rendelkezik a nem OKFŐ fenntartású, de a régióban lévő NEAK finanszírozott egészségügyi szolgáltatók felügyeletében és feladatszabásában. Meghatározza az egészségügyi ellátók aktív és krónikus fekvőbeteg kapacitásait, progresszivitási és kompetencia szinteket. Átmenetileg vagy véglegesen kapacitásokat módosíthat, megszüntethet, többlet kapacitást fogadtathat be. A régión belül fekvőbeteg ellátás tekintetében egyes, nagyon speciális ellátásokat kivéve (pl. szívsebészet, szervtranszplantáció, ritka betegségek stb.) teljeskörű betegellátás biztosítása és fenntartása a feladata.

6.   Gazdálkodik a régión belül a humánerőforrással az állami fenntartású intézményekben és a tárgyi, orvostechnológiai eszközökkel, a jogszabályok szerint irányíthat, csoportosíthat át munkaerőt, technológiát.

7.   A régión belül (és nem országos szinten) az OKFŐ Regionális Egészségügyi Igazgatósága rendelkezik az egészségügyi háttér szolgáltatások szükséges centralizálásáról, vagy éppen decentralizálásáról a KEF regionális központjaival együttműködésben, a megoldandó feladatot és a költséghatékonyságot figyelembe véve. A régión belüli centralizált kórházüzemeltetés, mosodai, takarító szolgáltatás, biztonsági szolgálat, élelmezés szolgáltatás, egyes diagnosztikai szolgálatások centralizálása (speciális, nem sürgősségi labordiagnosztika, képalkotó diagnosztika stb.), régión belüli közbeszerzési eljárások felügyelete is a regionális igazgatóságok feladata.

8.   Kapcsolatot tart a felsőbb irányító hatóságokkal, a szociális, ápolási ellátórendszerrel.

9.   Ellenőrzi az irányítása alá tartozó intézmények betegdokumentációs rendjét, minőségirányítását, szakmai protokollok és eljárásrendek betartását.

A magyarországi földrajzi és kórházstruktúrát, lakosságszámot és eloszlást figyelembe véve 10 regionális igazgatóság kialakítása javasolt. Vidéken a három orvosegyetemi központ mellett Győr, Székesfehérvár, Miskolc, a közép-magyarországi, Budapest és agglomerációjának (főváros, Pest vármegye, Komárom-Esztergom, Nógrád vármegye egyes részei) 3-3,5millió lakosának ellátására pedig 4 regionális központ javasolt (észak, kelet, dél-pesti és budai regionális központ).

4. Információs, kommunikációs és digitális reform

A digitális reform már ez elmúlt években is hozott előnyöket (EESZT, telemedicina különösen a képalkotó diagnosztika területén, mesterséges intelligencia térnyerése az egészségügyben is), ennek fejlesztése továbbra is szükséges.

Szükséges a kórházi háttérszolgáltatások tevékenységének is centralizált digitalizációja, digitalizált adatgyűjtése, értékelése, rendszerezése (anyaggazdálkodás, eszközfelhasználás stb. területen) különösen régión belül.

Az információáramlásnak, átadásnak, kommunikációnak szigorúan a valós tényeken, bizonyítékokon alapuló statisztikai elemzéseken kell alapulnia.

5. Szolgáltatási és betegjogi reform, kommunikáció

Az ügyfél (beteg) és a szolgáltatók (szolgáltató intézet és szolgáltatást végző egészségügyi dolgozók) kötelezettségeinek és jogainak szabályozása és ellenőrizhetősége munkánk egyik, nem elhanyagolható feltétele. A betegjogok és kötelességek az egészségügyi törvényben világosan meghatározottak, a betegek jogaik érvényesítésére a minden intézményben meglévő betegjogi képviselőkön keresztül érvényesülhetnek. Az Integrált Jogvédelmi Szolgálaton belül önálló szervezeti egység fogja össze a betegjogi hálózatot.

A szolgáltatók, ezen belül is kiemelten a szolgáltatást végző egészségügyi dolgozóknak jogvédelmére nagyobb figyelmet kellene fordítanunk. A betegbiztonság mellett figyelmet kellene fordítanunk és ki kellene dolgoznunk az un. dolgozói biztonság fogalmát. Ezen azt értem, hogy a betegellátást végző egészségügyi dolgozók (orvosok, szakdolgozók) és bizonyos mértékben a háttérszolgáltatást végző gazdasági-műszaki terület dolgozóinak olyan munkafeltételeket kell biztosítani, amely az intézményük betegellátási kompetenciájának megfelelő személyi és tárgyi feltételeket teljes mértékben biztosítja, ezen hiányossági ne befolyásolják a legfőbb célt, a betegek biztonságos és kompetenciaszintnek megfelelő legmagasabb szintű ellátását.

6. Kórházreform

Kóka ebben a pontban két általa felvetett feladatot említ: a kórházak infrastruktúrájának fejlesztését és a kórházhigiénés programot. Utóbbi tekintetében az NNGYK számára ehhez nagyobb ellenőrzési és beavatkozási jogkört kell biztosítani. Emellett önmagunk, mint kórházmenedzsment felé is kell kritikát megfogalmazni. A jelenlegi, egyébként kellően szabályozott kórházhigiéniai szabályok betartása és betartatása a kórházvezetők és betegellátásban középvezetői megbízatással rendelkező vezetők feladata és felelőssége, még akkor is, ha sok esetben humánerőforrás és tárgyi feltétel hiányára hivatkoznak. A kórházhigiénia biztosítására, a kórházi fertőzések visszaszorítására a jelenlegi nehéz gazdasági és HR helyzetben is kell erő- és pénzügyi forrást biztosítani a kórházvezetőknek és ha ebből adódik adósságnövekedés, az a fenntartó felé is védhető és igazolható.

A kórházak infrastruktúrájának fejlesztése már döntéshozói, mondhatnám politikai kompetencia. Különösen igaz ez az elmúlt évtizedek jelentős kórházi infrastruktúra fejlesztéseiből a vidékkel szemben háttérbe szorult fővárosi kórházi infrastruktúrára (ld. említett Semmelweis program és Egészséges Budapest Program fő beruházásinak halasztása). Ez jelentős forrásigény, mely a közép-magyarországi kórházi szerkezet átalakításával együtt biztosítandó és amelynek pozitív finanszírozási előnyei évek, évtizedek múlva fognak jelentkezni.

7. Felügyeleti és irányítási reform

A NEAK szerepének erősítése és szerepe a finanszírozásban, a szolgáltatások vásárlása által a működtetésében elengedhetetlen, ahogy a javasolt finanszírozási és szerkezeti reform átalakításában. Mint korábban említettem a NEAK mellett egyéb magán vagy közösségi biztosítók által biztosított szolgáltatások NEAK általi igénybevétele, szolgáltatásvásárlása támogatható, de a prioritás az állami egészségügyi ellátórendszer reformja, stabillá tétele. Azt követően lehet a NEAK vezető szerepe mellett szolgáltatásvásárlás és egyéb együttműködési formák igénybevételével az ellátásbővítés és ellátásminőség javítás érdekében a magán és közösségi biztosítókat bevonni a közösségi egészségügyi ellátásba.

A minőségbiztosítási rendszer egységes kialakítása a MEES 2.0 minőségirányítási standardra alapozva, minden szolgáltatóra vonatkozó felügyeleti rendszer erősítése, a szakmai felügyeleti hatóságok ellenőrzési és beavatkozási jogkörének bővítése szükséges. A szakfőorvosi hálózat, szakmai tagozatok és társaságok szerepének erősítése ebben elengedhetetlen, egyértelmű és határozott feladatok kiszabásával a felügyeleti szerv részéről az orvosi és ápolói eljárásrendek és protokollok kidolgozására, végrehajtására és ellenőrzésére kell koncentrálni. Az említett három szakmai szervezetcsoport (szakfőorvosi hálózat, Egészségügyi Szakmai Kollégium szakmai tagozatai és szakmai társaságok) sokszor párhuzamos tevékenységének összehangolása, koordinálása, egységesítése szükséges.

8. Szemléleti és ártalomcsökkentési reform: A gyógyításról a prevencióra kell helyezni a hangsúlyt

A prevenció, egészségmegőrzés és ennek végrehajtására államilag, központilag elrendelt intézkedések (pl. egészségre ártalmas termékek különadója, melynek bevétele csak erre fordítandó) biztosíthatják ennek fedezetét és megvalósíthatóságát, mellyel hosszabbtávon csökkenthető lenne a legmagasabb költségigényű alap- és szakellátás.

9. Képzési és HR reform

Az előző pontokban említett reformjavaslatok megvalósulásának alapvető feltétele az ehhez szükséges humánerőforrás biztosítása orvosi, szakdolgozói és háttérszolgálati dolgozói szinten. Ebben remélhetőleg nincs ellentét és ellenvélemény az egészégügy működtetésében részt vevő egyetlen terület között sem.

Orvosképzés területén, akár mennyiségi, akár minőségi szempontokat veszünk figyelembe, a négy magyarországi orvostudományi egyetem biztosítani tudja a megfelelően felkészült elegendő munkaerőt. Sokkal összetettebb kérdés a magasan kvalifikált orvosok megtartása a hazai állami egészségügyi rendszerben. Sok orvos hagyja el az állami ellátórendszert és sok esetben nem csupán vagy nem elsősorban (mint 15-20 évvel ezelőtt) a magánellátóknál, vagy külföldön elérhető bérszínvonal miatt, hanem a biztonságos és betegellátáshoz szükséges megfelelő munkafeltételek, inftrastrukturális hiányosságok, a szükséges szervezeti és szerkezeti átalakítások nem megfelelő előkészítése és kommunikációja, az ösztönző rendszer hiánya és számos egyéb ok miatt.

Súlyos probléma a szakorvosok területi egyenlőtlensége az orvosellátottság tekintetében. Orvosaink elsősorban az egyetemi és jobb munkafeltételeket, nagyobb dolgozói biztonságot és kevesebb mentális, fizikai terheltségnek kitett vezető vármegyei intézetekbe koncentrálódnak, melyek a kisebb fekvőbeteg ellátó és szakellátó intézmények súlyos orvosi munkaerőhiányához vezetnek.

Hiányzik a szakmai és illetmény ösztönző szakmai irányító feladatok ellátására (osztály-, részlegvezető főorvosok, vezető ápolók, felsővezetők).

A 2021-ben megkezdett, háromlépcsős orvosi béremelés pozitív hatása kétségtelen, de mint korábban is említettem nem érte el azt a célt, amit ez a vitathatatlanul előremutató intézkedés révén a döntéshozó joggal elvárt. Az orvosi béreknek inflációkövetése nem megoldott, a minimálbér, garantált bérminimumhoz viszonyított aránya az elmúlt két évben csökkent.

Az OKFŐ 1/2024. számú utasítása szabályozza az állami fenntartású egészségügyi szolgáltatónál egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló személy illetményén felüli díjait és vezetői juttatásait. Ebben az utasításban gyakorlatilag változatlan az orvosi ügyeleti díjak mértéke, azonos az 1/2021. számú OKFŐ utasításban szereplővel, nem követve sem a 2021. év utáni 2022-ben és 2023-ban megvalósult alapbéremelést, sem az inflációt.

A fix ügyeleti orvosi alapóradíjak emelése javasolt 20%-kal. A kiemelt terheltségű intézetek és szakmák plusz juttatása jól kialakított rendszer, de ez is módosításra szorulna intézetek és szakmák tekintetében az elmúlt négy év ellátási tapasztalatait is figyelembe véve. Nagyobb ösztönzőt kellene biztosítani a vezetői feladatokat ambícionáló és vállaló orvosvezetőknek.

A megfelelő képzettségű és számú szakdolgozói hiány jelenleg az állami egészségügy egyik legnagyobb, a betegellátást is nagy mértékben befolyásoló problémája.

A szakdolgozói munkaerőhiány válság okait a MESZK három pontban sorolta fel (Forrás: Kollányi Zsófia, Kucsera Csaba, Orosz Éva, Asztalos Péter: Humán tőke, társadalmi-gazdasági fejlődés - Kulcskérdések Magyarországon ELTE/TáTk In: Egészségügy - Balogh Zoltán Humánerőforrás-krízis az egészségügyi szektorban: okok és következmények):

1.     A MESZK a szakdolgozók külföldi munkavállalási szándékát illetően naprakész információkkal rendelkezik, mivel közreműködik az ottani munkavállaláshoz szükséges jó hírnév igazolások kiadásában, amikor is az etikai eljárások lefolytatásról nyilatkozik. Ha ezeket az adatsorokat nézzük, akkor a helyzet papírforma szerint nem tekinthető kritikusnak, hiszen heti szinten kettő-hat fő jelzi távozási szándékát. Azonban az ugyanazon munkahelyről távozók által kialakult humánerőforráshiány lokálisan komoly ellátási problémákhoz is vezethet.

2.     A külföldi munkavégzési lehetőségek mellett a magánellátásnak is komoly elszívó ereje van, még akkor abban a tekintetben is, ha a szakdolgozó főállása állami egészségügyi szolgáltatónál van, de az önként vállalható munkáját már magánellátónál végzi engedélyezett tovább foglalkoztatási jogviszonyban.

3.     Súlyosbítja a jelen állapotot, hogy a következő években óriási nyugdíjdömping várható, és a tapasztalat azt mutatja, egyre kevesebben vállalják a további foglalkoztatást. Míg a Covid-19 járvány előtt tízből nyolcan-kilencen maradtak a rendszerben, mára ez a szám egy-kettő főre zsugorodott. A kamara rendelkezésére álló adatok alapján egyértelműen látszik, hogy számos szakdolgozói területen, de kiemelten az ápolás területén markáns tömegek érik el a negyven évi szolgálati időt, sőt az öregségi nyugdíj idejét is. Ezáltal újabb, jelentős számú ápolói, szakdolgozói csoportok fognak távozni az egészségügyi ágazatból.

A MESZK felmérése szerint 2024-ben a kb. 80ezer fős össz szakdolgozói létszám mellett 40.000 szakdolgozó munkája hiányzik az ellátórendszerből. A szakdolgozói korfa erősen az idős korosztály felé tolódik, évente több szakdolgozó kerül ki a rendszerből nyugdíjazás, magánellátásba, külföldi munkára váltás, pályaelhagyás miatt, mint amennyi az oktatást követően a rendszerbe került. A hiány abban is jól megnyilvánul, hogy míg hazánkban 1 orvosra 1,6 apoló jut, addig az OECD átlag 2,5, de van olyan ország, ahol a 4 főt is meghaladja

Nem egy esetben még a jó munkafeltételeket és magas szakmai színvonalat biztosító fővárosi intézményekben szüneteltetni kell egyes kapacitásokat szakdolgozói hiány miatt.

Az ápolóképzés mennyisége és minősége is romlott az elmúlt években, annak ellenére, hogy voltak és vannak jó kezdeményezések a fenntartó, a MESZK és az ápolás mellett elkötelezett intézetek részéről is toborzásra, pályaorientációs rendezvények tartására, az ápolói szakma propagálására.

A MESZK kihangsúlyozza, hogy mind az egészségügyi szakképzésben, mind pedig az egészségtudományi képzések indításában, az államilag támogatott képzési keretszámok meghatározásában nem a valós, hazai munkaerőpiaci igényekhez igazítva történnek a beiskolázások.

Az egyes orvosi kompetenciába tartozó beavatkozások elvégzésére is lehetőséget adó diplomás ápolóképzés jól szervezett rendszer a fejlett egészségügyi kultúrával rendelkező országokban és hazánkban is eredményes lehet. De Kóka erről alkotott azon megállapításával nem értek egyet, hogy ezzel az orvosi terheltséget kell csökkenteni. Akkor tudjuk kihasználni az egyes orvosi kompetenciával rendelkező diplomás ápolók képzettségét a betegellátásban, ha adottak az alacsonyabb kompetenciájú diplomás és felsőfokú szakképzésben részt vevő betegágy mellett dolgozó ápolók száma, melytől sajnos jelen pillanatban messze vagyunk. Ennek biztosítása prioritás a szakellátásban.

Javaslatok a szakdolgozói humánerőforrás krízis megoldására rövid és hosszútávon a MESZK javaslatait alapul véve (Forrásfelhasználás: Kollányi Zsófia, Kucsera Csaba, Orosz Éva, Asztalos Péter: Humán tőke, társadalmi-gazdasági fejlődés - Kulcskérdések Magyarországon ELTE/TáTk In: Egészségügy - Balogh Zoltán Humánerőforrás-krízis az egészségügyi szektorban: okok és következmények):

•       Elengedhetetlen egy markáns, átgondolt, előremutató közép és hosszú távú bérrendezés,

e nélkül nem lehet kiszámítható szakdolgozói életpályát tervezni és a humánerőforráskrízist megoldani. Az ápolói béremelés további fejlesztésre szorul. Bár csökkent a bérolló az orvosi és ápolói alapbérek között, de ez nem éri el az elvárt és a nyugat-európai országok orvosi/ápolói bér arányát, tehát szükséges lenne az ápolói besorolásokat az inflációnál, minimálbér, garantált bérminimum mértékénél nagyabb arányban növelni és hasonló ösztönzőket beépíteni, mint azt az orvosi illetményeknél javasoltam. Szükség van az egészségügyi szakdolgozók 2024. március 1-gyel bevezetett sávos bér táblájának a felülvizsgálatára és a szükséges módosítások mielőbbi megtételére, mert ennek elmaradása nemkívánatos folyamatok forrásává válhat.

•       Sokkal szélesebb körű felvilágosító, pályaorientációs tevékenységre van szükség az ápolói munka propagálására az általános iskola felső tagozatos és középiskolai tanulók körében, mellyel együtt kell járnia az ápolóképzés minőségi és mennyiségi növelésére.

•       Szükség van az egészségügyi szakképzés megerősítésére, az egészségügyi szakképzést választók anyagi és szakmai ösztönzésére annak érdekében, hogy nagyobb számban válasszák ezt és a lehető legtöbben helyezkedjenek is el a hazai egészségügyben. Ki kell alakítani olyan speciális ösztöndíjrendszert, amivel a nemzetgazdasági szempontból is kiemelet területen tanulókat, valamint tanáraikat, mentoraikat motiválják, támogatják. Ezt a duális képzési rendszerben alkalmazott szakmai szorzók azonnali felülvizsgálatával és az egészségügyi ágazathoz illeszkedő sajátos kiadások ellentételezésével könnyen orvosolható lenne.

•       Szükség van a nyugdíjkorhatárt elért szakdolgozók további foglalkoztatására is, e folyamat könnyítésére és segítésére, az érintett korosztály további motiválására annak érdekében, hogy a szakmai életükben felhalmozott munkatapasztalataikkal támogassák az egészségügyi szolgáltatók működését.

•       Az egészségügyi létszámhiány egy része orvosolható lenne az ápolási eszközpark korszerűsítésével, bővítésével, az okos informatikai megoldások mind szélesebb körben történő vezetésével. Ma már rendelkezésre állnak olyan megoldások, melyekkel az napi betegápolás terhei csökkenthetők lennének.

Az ellátórendszer harmadik, de nem utolsó személyi állomány csoportja, a gazdasági-műszaki terület személyi állománya sem elégséges. Ezen terület sok tevékenysége központosításra került. Az intézményeknél maradt tevékenységek magasan kvalifikált szakembereket igényelnek (közgazdaságtan, pénzügy, munkaerőgazdálkodás, anyaggazdálkodás, informatika), akiknek az állami egészségügyi szolgáltatók nem tudnak a versenyszférával szemben versenyképes juttatást biztosítani, ezért ezen a területen is szakemberhiány jelentkezik. Szükséges lenne régiókon belül a háttérszolgálatot végző munkatársak állományának felmérése.

Az orvosi, szakdolgozói és gazdasági-műszaki állomány összeírására, minden területen a szükséges humánerőforrás felmérésére szolgáló intézeti állománytáblák BM által 2023 végén történt bevezetése és azóta többszöri adatszolgáltatás kérése erre megfelelő alapot szolgáltathat.

10. Költségvetési reform

Az előző pontokban leírtak alapján és mértékben szükséges a költségvetésből forrást biztosítani az átalakítás végrehajtására, annak tudatában, hogy a megvalósítás első éveiben ez jelentős többletforrást igényel a NEAK által biztosított forrásokon felül és ennek pozitív hatása elsősorban a biztonságos és jól szervezett betegellátásban érvényesül, finanszírozási egyensúly és jelenlegihez alacsonyabb költségigény csak sok év múlva lesz elérhető.

A szerző sebész, traumatológus, ortopéd, gyermektraumatológus szakorvos. Több, mint 40 éves orvosi pályafutása során kizárólag állami egészségügyi fekvőbeteg szolgáltatónál dolgozott és végzett betegellátó tevékenységet, összesen három kórházban, ebből leghosszabb ideig, 33 évig Magyarország legnagyobb baleseti sérültellátást biztosító intézményében.

Több, mint 20 évig látott el különböző közép- és felsővezetői feladatokat, két országos intézetet főigazgatóként irányított. Szakmájában tudományos fokozatot szerzett és nemzetközi akkreditációval rendelkező oktatója a traumatológiának. Szakmai társaságának vezetésében 10 évig vett részt, az Egészségügyi Szakmai Kollégium Traumatológiai és Kézsebészet tagozatának titkára.

Egészségügyi menedzser képesítéssel rendelkezik. Diplomadolgozatának témája a sürgősségi baleseti ellátás finanszírozása és szervezése volt.

Az ÁNTSZ szakfelügyelő főorvosaként dolgozott évekig. Részt vett szakértőként az Egészséges Budapest Program Dél-Pesti Centrumkórház tervezésében és a tervpályázat szakmai bírálatában.