„Szabadítsuk meg a politikát az egészségügy nyomásától és kényszerpályáitól!” – dr. Szepesi András jegyzete.
Évek óta tapasztaljuk, hogy a kormány és az ellenzéke az egészségügy legfontosabb kérdéseiben képtelen együttműködni. Másban se nagyon, de itt a teljes lakosság sorskérdéséről van szó, függetlenül attól kire szavaznak.
MOK, BM, belpolitika
Ez a harc lassan a belpolitika legsúlyosabb kérdésévé fejlődött, de ezt persze a kormány nem ismerheti el, mert azt kihasználnák ellene. Ebben a „játékban” különleges szerepe van a Magyar Orvosi Kamarának, illetve a MOK elnökségének. Probléma- és panaszhalmazt kommunikálnak, a kormányt hibáztatva. Még ha sokban igazuk is van, de hogyan lesz ebből megoldást kereső együttműködés?
A Belügyminisztérium „mandinerből” válaszol, ellenzéki politizálással, a lakosság megtévesztésével és rémhírterjesztéssel vádolja a jog szerint hatáskör nélküli „egyletet”. A „gitt” szócskát nem teszem elé, annál jobban tisztelem a küzdelmet felvállaló kollégáimat.
Persze, ha belegondolunk, mivel nem törvényes részei az ágazati egyeztetésnek, mi marad nekik? Sajnos, csak a nyilvánosság, ami amúgy is szenved az információs aszimmetriától. A nyilvánosság előtt folyó szakmai, ellátásszervezési kritikát és a pénzhiány erős hangoztatását a világ minden kormánya zokon venné, függetlenül attól, milyen mértékben igaz.
Csendben kérdezem: nem lenne már elég a MOK „büntiben” tartásából, és visszatérni valamilyen törvényes szakmai és érdekegyeztetési módszerre?
Persze, ahhoz a MOK-nak is kellene tenni gesztusokat. Felhagyni a „rendőrminiszterezéssel”, az ex MOK-elnök Kincses Gyula se mondjon olyanokat egy lap címoldalán, hogy „Takács Péter az egészségügy Menczer Tamása”, mert ilyenekkel sem megteremteni, sem helyreállítani nem lehet a bizalmat.
A kormány próbálkozik reformokkal. Egyes részkérdéseket nyilvánosságra hoz, bevezet, és jól-rosszul tűri a kritikát és a végtelen vitákat. Persze nem mutatja meg a teljes projektet, amit többen mestertervnek neveznek, nyilván aggódik a méretek okozta veszélyek és költségek miatt, a bevezetés idősíkjaiban pedig a politikai választási ciklusok miatt bizonytalan.
Magánegészségügy
A harsányan vitatkozó ellenzék és a kormány között a 2010-es években egyre nagyobb súllyal jelentek meg a magánegészségügyi szolgáltatók. Jellemzően egyre több, nagyobb, jelentős tőkebefektetést igénylő cég, majd hálózat jelent meg a magánegészségügy „piacán”. Ezekben az években a gazdaságnak is jól ment, alacsony volt az infláció, a lakosság megtakarításai bővültek.
A közösségi egészségügy bajai
Sajnos, a közösségi tulajdonú szolgáltatók különféle negatív hatásokkal bajlódtak. Egyrész volt egy jelentős államosítási hullám, amikor kórházak és nagyszámú rendelőintézet került állami tulajdonba. Mivel az intézmények részletes gazdasági, amortizációs, korszerűségi helyzete nem volt pontosan feltárva, nagyon sok meglepetés „bugyogott elő”. Számos esetben hiába történt meg a százéves épületek felújítása, jelentős uniós pénzeszközökből, ezek messze nem érték el egy mai korra tervezett, modern intézmény színvonalát. Mindenki örült a friss burkolatoknak, nyílászáróknak, a komfortosításnak, a megújuló műtőknek és diagnosztikai központoknak, de nagyon hiányzott a tudatos rendszertervezés.
Az intézmények nemcsak területi hálózatokat alkotnak, ezt látják a politikusok, hanem sokrétű és bonyolult szakmai networköket is. Ezeken belül zajlik a szakmai továbbképzések, szakvizsgák, tudományos konferenciák és kutatások és az informális kapcsolatok nagy része. Ez már szinte láthatatlan a területet irányító és igazgató politikusok számára. Ennek hiányából egyre több baj származik. Háziorvosok hiányoznak nagy számban, váratlanul szülészorvosok tűnnek el a rendszer egyes pontjáról, vagy éppen traumatológusok.
Nagyon mélyen kellene ismerni a szakmákat is ahhoz, hogy az okokat nemcsak feltárva, de előre jelezve történjen a humánerőforrással való gazdálkodás. Miközben ezek a hálózatok képesek lennének nagyon gyorsan átmeneti, majd tartós megoldásokat találni az időnként nagy kellemetlenségeket okozó helyi orvoshiányra.
Láthatóan a politika nem tudott mit kezdeni a legnagyobb szakmai hálózatokat koordináló, folyamatosan értékelő önálló országos intézetekkel. Funkcióik kiüresedtek, jelentős részük beolvadt a Semmelweis Egyetembe. A klinikákra épített országos intézetek feladatai már régebben megszűntek, kis létszámú orvosszervezőkből és adminisztrátorokból álló szervezési-módszertani osztályaik szétestek. Pedig a funkcióikat vagy az államigazgatásban, vagy pl. Kóka János javaslatára „Royal Society” formában valamilyen autonóm intézet mellett újra kellene szervezni.
Választóvonal: a COVID-19 járvány
A járvány előtti években a magánszoláltatók fejlődése igencsak látványos volt. A MEDICINA konferenciák kiadványai mutatták azt a folyamatos és jelentős bevételnövekedést, de azt a veszélyt is, hogy a szolgáltatók száma és mérete radikálisan nőtt. Marketingstratégiájuk az állami rendszer hibáinak bemutatása, a magánellátások kényelme biztonsága és egyéb előnyeinek összehasonlítása.
Magánszolgáltatók gondjai
A COVID keményen leállította a természetes fejlődéseket, és utána egyre jobban látszott, hogy a magánszolgáltatók bevételei nem nőttek a szándékolt ütemben. Újabb kommunikációs stratégia jött: a NEAK fizesse ki a betegek számláját, vagy annak egy részét. Ennek a kormány rendszerszinten ellenállt, legfeljebb egy nagyon szűk ösvényen olyan ellátásokat támogatott, amelyek az állami intézményekben nem voltak megfelelően elérhetők (pl. egyes gerincbetegségek), vagy szükségesek voltak a várólisták „ledolgozására”.
Magánszolgáltatók felismerik a közösségi egészségügy jelentőségét
A magánszolgáltatók szakmai vezetői között komoly szervezési ismeretekkel, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező szakemberek is akadnak, akik egyfolytában keresték a kapcsolódási lehetőségeket az állami rendszerrel. Becsületükre legyen mondva, arra is rájöttek, hogy erkölcsi kockázat nélkül csak jól működő közösségi egészségügyi rendszer megléte esetén lehet és szabad magánszolgáltatásokat nyújtani.
A rendszer új szereplői
Én már évek óta gondoltam arra, hogy az egymásnak feszülő kormány-ellenzék vitában a nagyvállalkozók új szereplőként fognak megjelenni. Erős érdekük, hogy függetlenül attól, kiket állít az „istenadta nép” a kormányrúdhoz, a befektetett tőkéjüknek, felépített ellátórendszereiknek működniük kell. Ez az érdek és felismerés talán elhozza azt a helyzetet, hogy a politika az olyan nemzeti sorskérdésben, mint a lakosság egészségi állapota, a betegségek megelőzése, a kialakult betegségek és balesetek minél eredményesebb meggyógyítása, képes lesz együttműködni velük is.
Valljam be: eddig azért ennek kevés jelét láttam.
Kóka János
Ebben a vezetői körben az orvos végzettségű Kóka János is gyakran megszólalt, és erre akkor is érdemes volt figyelni, ha a saját érdekeit is képviselte.
És akkor január 29-én felfigyeltem valamire. Miniszterelnök úr komoly delegáció élén felkereste az Egyesült Arab Emírségek egyik központját, Abu-Dzabit. Csoportkép a tárgyalásokról. Nini, kit látok? Orbán Viktor és az egyik fő-emír között egy magas férfi arca látszik. Megdörzsöltem a szememet, megnagyítottam a képet, és láttam, hogy nem tévedek, Kóka János áll ott. Nem sokat gondolkoztam azon, mit keres ott, bár a múltjában nem a mai kormánnyal kompatibilis gazdasági miniszterség és pártelnökség is szerepel. De láthatóan felhagyott a politizálással.
Amikor viszont két napja egy írás érkezett a szerkesztőségünkhöz, felkaptam a fejemet. Egy teljeskörű egészségügyi reformprogram vázlata, illetve annak vitára bocsátott anyaga. „10 pont, 10 év, 10 ezer milliárd forint”, talán ez lehetne a legtalálóbb rövid címe. Érdemes elolvasni. Érdemes átgondolni. Érdemes hozzászólni, vitatkozni, mert hasonlót lassan két évtizede se láttunk.
„I have a dream”
Régi álmom: szakértői alapon, pártpolitikától kicsit távolabb létezve, újratervezni a magyar egészségügyet
Ha létrejönne egy egyezség a vitatkozó felek között, hogy a magyar lakosság érdekében az egészségügy fejlesztését kivonjuk a politika harci terepéről, akkor azért célszerű lenne a magyar egészségügy állapotáról, mérhető adatairól, még mindig meglévő értékeiről megírni az ún. „fehér könyvet”, amit a menedzser szakirodalom „white paper”-nek nevez. Kevesebbet tévednének a rendszer átépítői és kevesebbet rombolnának.
Kóka ugyan nem ír róla, de az ilyen hatalmas átépítésnek vannak ún. „tranzakciós költségei”, amelyeket vállalni kell. Leginkább a szakemberek védelme, megőrzése követelné a legnagyobb figyelmet.
Érdekes, hogy Kóka János is keveri a biztosítás, egészségbiztosítás és a biztosító szervezetek fogalmait. Kristálytisztán meg kell állapodni: a kockázati, üzleti biztosítás egy profitérdekeltségű rendszer és magánjogi szervezet. A közösségi egészségügy szervezésére a társadalombiztosítás fogalmat kell használni, ami egy közjogi szervezet, nincs profittermelő kötelezettsége.
Amikor „az egészségügyet ki kell szabadítani a politika fogságából” elvet hirdeti meg és a NEAK nagyfokú autonómiájáról ír, tudni kell, hogy ez igazságosan és hatásosan csak nonprofit, közjogi szervezettel valósítható meg.
Remény vagy délibáb?
Még nem tudhatjuk, mi lesz a sorsa Kóka János közreadott tanulmányának. Reménykedhetünk a magyar egészségügy értelmes és szükséges megújításában? Vagy csak egy újabb délibáb fogja elaltatni az aggodalmainkat? Sok fog múlni a társadalom, a szakemberek, az egészségügyi rendszer különféle szereplőinek a kiállásán. És akkor nem csak azt mondjuk: szabadítsuk meg az egészségügyet a politikától, hanem azt is, hogy szabadítsuk meg a politikát az egészségügy nyomásától és kényszerpályáitól.
És ha a politikusaink körülnéznek a jól működő országokban, akkor látni fogják, hogy a mondat második felének is komoly értelme van. Ennek alapján talán még valamiféle együttműködésre is rávehetők…
A szerző korábbi írásai itt olvashatók
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!