„Ha van szándék a reformálásra, legyen erő a feltételek megteremtésére is!” – dr. Szepesi András jegyzete.
Semmelweis Ignác Fülöp. Éppen 205 éve született Budán, egy tabáni polgárházban. Később orvosdoktor, majd szülész tanársegéd a Bécsi Egyetemen, majd professzor a budapesti Orvoskaron. Balassa, Lenhossék, Markusovszky, Bókay kortársa, kollégája. Végül Bécsben hal meg, elmegyógyászati kulisszák között és mögött.
Magyarországon 31 éve ünnepeljük a születésnapját, ami immár visszavonhatatlanul a magyar egészségügyé lett, hogy legalább az örömeinket a mindeddig legismertebb magyar orvos emlékét méltatva, méltóképpen ünnepelhessük.
Osztrák vagy magyar?
Hogyan lett ez a furcsa, „labanc nevű – kuruc szívű” fiatalember a bécsi Szülészeti Klinikán és a Bábaképzőben megalapozott felismerése, küzdelmei és kudarcai után a pesti orvosegyetem professzora, hogy immár hazai közegben bizonyítsa felfedezése igazát? A felismerés belső feszítő morális kényszere, de kiváló kollégái biztatása vezette oda, hogy tudatosan „szórja be” a kortárs orvosi irodalom újságjait a maradiság elleni vádjaival. Jó darabig nem kedvelték ezért.
Talán ezek miatt nem igénylik a „sógorok” (régen így hívtuk az osztrákokat a dualizmus furcsa birodalma, azaz „kényszerházassága” hatására), hogy a világ osztráknak gondolja ezt a ma már mindenütt elismert tudóst, aki valóban anyák és újszülöttek millióinak életét mentette meg még a bakteriológia és az antibiotikum világ előtt, prevenciós intézkedéseivel.
Pedig az osztrákok mesterei az okos propagandának. Kedvenc mondásom: csak ők tudták elhitetni a világgal, hogy Hitler német volt, Beethoven pedig osztrák!
Semmelweis ma
A mi ünnepünk persze kiváló alkalom Semmelweis méltatására, hogy a történeti hitelességű valóság, a laudáció szóvirágai és petárdái különös egyvelegben villódzanak az ünneplők felett.
Néha elgondolom, hogy a küzdelmei során egyre komorabbá váló Semmelweis micsoda gorombaságokat vágott volna a tegnapi és a mai hatalmasságok fejéhez, látva a reformok kavargásait és például a rossz kommunikáció miatt aggódó védőnőket, akkor nem győzök „citromot nyalogatni”, hogy ne látszódjon rajtam a tiszteletlen somolygás.
Védőnők
Mert talán kevesen, vagy nem elegen tudják, hogy a „védőnő” hungarikum. Mivel 70 évvel Semmelweis felfedezése és 50 évvel a gyógyításhoz tartozó kézmosás bevezetése után Magyarországon (persze máshol is) rettenetesen magas volt a csecsemő- és újszülött halandóság, és a gyermekáldást vállaló fiatal anyák helyzete is segítség után kiáltott.
Szegénység, tudatlanság, megfelelő szemlélet és módszerek hiányában valamit tenni kellett a Semmelweis nyomán a szülés veszélyeitől megmentett anyákért és újszülötteikért. Stefánia Szövetség, Zöldkeresztes mozgalom, majd közel 80 év tanácsi-önkormányzati szerveződés után a védőnők most átkerülnek a vármegyei irányító intézmények, azaz a kormány hatáskörébe. Lehet, hogy ezt meg lehet indokolni. Az is lehet, hogy hasznos is lesz. De az biztos, hogy a védőnőket alaposan, személyesen kellett volna tájékoztatni és biztonságérzetüket megerősíteni. Mert ma is nagy szükség van rájuk.
Béremelés
A számítógépem digitális órája már 2023. július 1-jét mutat. Elkezdődött a 18%-nak mondott béremelés, az orvosokon kívül minden egészségügyi dolgozónak. Pár éve még felhőtlenül örülhettünk volna, mert az alacsony infláció mellett ez sokkal többet ért, mint manapság. Így is legalább fél évet késett, és csak remélni tudom, hogy legalább a túlmunka díjazása is arányosan nőni fog. Állítólag jövő januártól újabb emelés jön, de erről majd akkor beszéljünk.
Sokadszor írom, de talán nem elégszer: a közösségi egészségügyi bérek versenyeznek a magánszolgáltatók béreivel, az egészségügyön kívüli gazdaság béreivel, és nagyon élénken a szomszédos országok béreivel. Ez Damoklész kardja formájában imbolyog felettünk, és kevés kell ahhoz, hogy leszakadjon.
Semmelweis népe
Percek óta keresgélem a megfelelő fogalmat. Emberi erőforrás az egészségügyben? Egészségügyi dolgozók? Gyógyítók és ápolók?
Azokról az emberekről, többnyire szakképzett emberekről, döntően egészségügyi képzettségű emberekről szeretnék írni, akik az egészségügyben, az egészségügyért, azaz végső soron a betegekért dolgoznak.
Nagyon különleges embercsoport, különleges szabályokkal körülvéve. Megőrizni a betegek titkait. Megőrizni a betegek emberi méltóságát. Elviselni a gyengeségeiket, szorongásukat, kétségbeeséseiket, rettegésüket a haláltól, az elnyomorodástól, egymás elvesztésétől. Megélni mindazt, amit egy családban is megélünk, csak naponta, hivatásszerűen, és a segítés mindent felülíró parancsával. És ezek mellett dolgozni, művelni olyan szakterületeket, amelyek folyamatos tanulást igényelnek.
Mindvégig megőrizni olyan emberi tartást, amire a biztonságukat elvesztő emberek támaszkodhatnak. Megszerezni és megtartani, fejleszteni olyan különleges tudást, amelyik ennek a támasznak nemcsak emberi pillére, hanem egy aktív, beavatkozó tudás, képesség, mert egy sérült vagy infarktussal, daganattal küzdő betegnek az empátia, az együttérzés, a jó szó már nem elég. Cselekedni is kell, ellenőrizhető tudással, technológiai fegyelemmel és mérhető minőséggel. Mindig, minden időben, minden körülmények között.
Nem egyszer éreztem, hogy emberfeletti elvárásnak kell megfelelni, esendő emberi tulajdonságok, gyengeségek, fáradság és a mindennapi gondoktól elgyötört embernek, aki valamiért orvosi vagy ápoló hivatást választott.
Végre észrevették?
Ha alaposan megvizsgáljuk a magyar egészségügy személyi állományát, akkor első közelítésben oda jutunk, amiről az OKFŐ egyik helyettese a napokban nyilatkozott: a meglévő egészségügyi struktúránk működtetéséhez nincs elég szakember. Lehet, hogy ő elsősorban orvosokra gondolt, de szeretném gyorsan hozzátenni, még rosszabb a helyzet az ápolás területén és egyes szakasszisztensek körében.
Az orvosok számán, a dolgozó orvosok számán, a foglalkozásuk időtartamain (fő-, mellék-, részállások, nyugdíjas foglalkoztatás) régóta vitatkoznak az „illetékesek”.
Alapkérdések
Ezt az „amatőr vitát” le kell zárni, mert a következő néhány kérdés még szorítóbb lesz:
1) Mennyi és milyen szakképzettséggel rendelkező szakemberre van szüksége a magyar egészségügynek a lakosság korrekt, területi elven is értelmezhető ellátásához?
2) Hogyan és mennyi idő alatt lehet képzéssel ezt a szükségletet biztosítani, de szakmai megosztásokat és területi elhelyezkedést (letelepedést) is figyelembe véve? És mi lesz „addig”?
3) Ki a felelős a létszámok megtervezéséért és alkalmazásáért, aminek szükségképpen hosszú távon, akár „életpálya modell”-szerűen kellene működni. Itt ismét beleütközünk a politikai demokrácia 4 éves ciklusainak hatásába.
4) Az országot irányító politikusoknak, politikai erőknek valahogy meg kellene egyezni, hogy az olyan szakterületeket, ágazatokat, amelyek hosszú távú megközelítést, élethosszúságú munkavállalást igényelnek, az ország, a nemzet érdekeinek megfelelően támogatják, kezelik. Törvényi garanciák, és a politikai ciklusokat átívelő működésű intézmények kellenek az egészségügy központi és területi üzemeltetéséhez. Ha azt várja a társadalom és benne a választott politikusok, hogy az egészségügy kiszámíthatóan, szakszerűen, egyenletesen teljesítsen és a válságokat is kiállja, akkor ennek az elvárásnak megfelelően kell vele bánni!
Korábbi írásaimat kritizáló kollégáim, barátaim néha vitatkoznak azon, miért nem fogalmazok szigorúbban, kritikusabban, főleg a regnáló politikával szemben?
Alapválaszok
Ezekre a kérdésekre két válaszom is van:
1) Nem veszekedni, nem politizálni szeretnék, hanem adott problémákat megoldani, a megoldást segíteni. Ezt szerintem csak a napi, rövid távú politizálás kikerülésével lehetséges. Erről már elég sokat írtam.
2) Az ágazaton belüli szervező erőket, a fejlesztéshez és a folyamatos fenntartáshoz szükséges szellemi kapacitásokat kellene mobilizálni. Ehhez félelem nélküli aktív tervezés és cselekvés kell. Ehhez tárgyalni, egyeztetni, megállapodni kell. Ezt csak békés, szakszerű légkörben lehet eredményesen folytatni.
A magyar egészségügyben jelenleg elég sok baj és nehéz helyzet van. Ezért van szükség reformokra, korszerűsítési, átszervezési folyamatokra.
Ezeknek meg kell teremteni a feltételeit. Ha van szándék a reformálásra, legyen erő a feltételek megteremtésére is! Ezek között az egyik legfontosabb a szakemberek képzése, a megfelelő létszám folyamatos biztosítása. Ehhez állandóan tervezni kell, és nemcsak rövid távra. Elnézve az orvosok és egyéb szakemberek korösszetételét, mindenki láthatja, hogy nem állunk jól. Hogy ez a hiba ne ismétlődjön meg, ezért is kell hosszú távra tervezni.
Hogy a következő évek, évtizedek Semmelweis napi ünnepein az ágazat nyilvánossága elé álló politikusok elmondhassák, a magyar egészségügy jelene stabil és a jövője is biztosított.
Mert az nem kétséges, hogy a politikai demokrácia során kiválasztott államférfiak és hölgyek teljesítménye, és a választóik iránti felelőssége egyebek mellett az egészségügy állapotán lesz lemérhető.
Kedves kollégáimnak, „Semmelweis népének” kívánok egy pihentető ünnepi hétvégét. Akik szolgálatban vannak, és mindannyiunkért dolgoznak, a köszönet mellett annak a reménységét, hogy mindezt nem hiába vállalják.
Boldog Semmelweis napi ünnepet, magyar egészségügy!
(Nyitóképkép: id. Nékám Lajos (1868-1957) Boncolási jelenet. 1888. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Budapest.)
A szerző korábbi írásai itt olvashatók
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!