Sosem alkudtunk meg

Elnök úr, november 22-én vált hivatalossá, hogy elfogadta a jelöltséget a következő négy éves ciklusra. Hogyan magyarázná el egy friss, fiatal kamarai tagnak, mi történt az elmúlt másfél évtizedben?

Amikor 2003-ban kamaraelnök lettem, a tagságunk már közel 40 ezer fő volt. Az első időszakunk azzal telt, hogy egy olyan alapelv- és célrendszert szögeztünk le, ami minden magyar ember számára biztonságos, jó színvonalú, közfinanszírozott egészségügyi ellátást nyújt. Az akkor hatalmon lévő Gyurcsány-kormány az egészségügy elüzletiesítésével próbálkozott. Ez abszolút szembement a kamara elveivel, alapelveivel és filozófiájával, ebből egy komoly háború kerekedett, amelynek jutalmát úgy nyertük el, hogy 2006 végén hoztak egy törvényt, hogy 2007-től megszüntetik a kötelező kamarai tagságot. A tagság, az orvosok óriási többsége akkor nagyon koherens módon viselkedett, kitartottak mellettünk, összefogtunk és dolgoztunk tovább. Kormányváltás valósult meg, és 2011-ben visszajött a kötelező kamarai tagság.

Miért támadják folyamatosan az orvosi kamarát?

Tekintettel arra, hogy a legnagyobb problémát abban láttuk és abban látjuk ma is, hogy nincs kellően priorizálva az egészségügy, még mindig a „futottak még” kategóriába tartozik, sajnos, ezért, miután erre nekünk mindig fel kell hívni a figyelmet, újra és újra kontrába kerülünk az aktuális hatalommal. Tehát addig, amíg az egészségügy olyan, amilyen most, addig egy tisztességesen működő köztestület nem politikai értelemben, hanem a küzdelme miatt kvázi ellenzékivé válik. De vannak sikereink. Béremeléseket, jó törvénymódosításokat tudtunk elérni.

Milyen célokat tud megfogalmazni a jövőre nézve?

Sajnos, 2018-tól egy picit megint bekeményedett a helyzet, magasabb szinteken kell tárgyalnunk. Meggyőződésem, hogy a legfontosabb cél: a következő periódusban el kell érni a paraszolvenciamentes szituációt, úgy, hogy a rendszerben dolgozó orvosok a felelősségükhöz és a tudásukhoz mérten elérjék a megfelelő első három helyet a társadalmi rangsorban a jövedelmükkel. Vagyis megfelelő egzisztenciájuk legyen ehhez. Erről szólt a Magyar Orvosi Kamara szeptember 21-i nagygyűlése, és az ott megfogalmazott öt pont. De a konkrét követelések mellett az egészségügy helyzetével óhatatlanul foglalkoznunk kell.

Milyen eredményeket értek el mostanáig az öt ponttal kapcsolatban?

Nem véletlenül volt a Vasúttörténeti Parkban ez a nagygyűlés. Meg akartuk mutatni, a Kamara tudja, hogy a vakvágányról hogyan kerülhet jó irányba az egészségügy. Várjuk, még mindig várjuk, hogy megvalósuljon a döntéshozatal ezekben a kérdésekben, de az öt ügy teljesülése esetén jó irányba indulhatna a magyar egészségügy. Az első és második követelés az egységesen kötelező kezdő szakorvosi minimális alapbérről, illetve az ennek teljesülésével egyidejűleg megszűnő paraszolvencia rendszeréről egyelőre beszélnek, de nincs döntés. A harmadik pontban, a nyugdíjasok ügyében sikerült előremozdulni, legalábbis a járulékfizetési diszkrimináció 2020 júliusától megszűnik. Arra is van ígéret, hogy nem 8 hónap, hanem 4,5 hét alatt bírálják el az igényeket. Az érdekvédelmi küzdelemre vár a további két követelés: döntsék el, orvosokkal vagy másokkal akarják gyógyítani a magyar betegeket, illetve szerezzenek érvényt, rendszeresen és szigorúan ellenőrizzék a szakmai minimumfeltételeket, csökkentsék az orvos kollégák túlterhelését, és szorítsák keretek közé az önként vállalt túlmunkát.

Miért éppen a minimumfeltételek?

Az ágazat működésének rákfenéje az intézmények minimumfeltétel rendszerének való megfelelés, illetve nem megfelelés. Ezzel érdekvédelmileg folyamatosan foglalkozni kell. Sőt, ez teremti meg a megfelelő alapot ahhoz, hogy a kamara valóban jobban tudjon koncentrálni a minőségre, tagjainak magatartására, azokra a tényezőkre, amelyek egy orvost orvossá tesznek. Ez persze szorosan összefügg ez első követeléssel, mert ha van normális bér, akkor meg lehet fogalmazni konkrét elvárásokat, és azokat be lehet, sőt be is kell tartatni. Ez egy olyan paradigmaváltás, amelynek mentén ki lehet mondani, hogyan kell viselkedni, hogyan kell dolgozni, hogyan képezzük magunkat tovább, és orvosként hogyan teljesítsünk. Ha egyszer végre a közvetlen egzisztenciális területen előre tudunk látni, akkor el lehet várni, és meg lehet valósítani a minőségi ellátást. Nem szabad engednünk, hogy tagságunkat a minimumfeltételek be nem tartása miatt, a munkaidőkorlátok figyelmen kívül hagyásával kizsákmányolja a magyar egészségügyi ellátórendszer. Ehhez meg kell fizetni az orvosokat, és természetesen szükség van törvénymódosításokra, újabb párbeszédre a politikával, és koncepcióra a magyar egészségügy jövőjéről, ami jelenleg kormányzati szinten kihívásokkal küzd.

A logika érthető, de miért folytatja?

Talán azért, mert szükség van rá. Környezetünkben érzem a szükséget, magamban pedig az erőt. Az orvostársadalom elvárásaival kapcsolatban sosem alkudtunk meg, és nem is fogunk.