ÚJ KORMÁNYRA VÁRVA

Ezt a címet nem mertem volna leírni, ha a miniszterelnök úr nem bíztat rá. Végtére is, ötödször alakít kormányt, „zsinórban” meg negyedszer, ennyi kormányalakítási tapasztalata magyar nyelvterületen emberemlékezet óta senkinek nincs. A péntek reggeli rádióinterjú vége felé megosztotta hallgatóságával a kormányalakítás anatómiáját, lefolyását. Kijelentette: nemcsak komoly személyi, de erős strukturális változásokat is tervez. Persze, részleteket, titkokat nem árult el, neveket nem említett.

Azért így is érdekes volt, mert fontos szempontokat vetett fel: az új helyzetekhez, kihívásokhoz, feladatokhoz akarja igazítani a struktúrát, és ehhez keresi az alkalmas embereket. Akár jól képzett fiatalokat is. Már tárgyal egy ideje a jelöltekkel, és ez még legalább tíz napig eltart.

A fenti gondolatoknak örültem, mert végtére azt is mondhatta volna sport vagy foci nyelven: „győztes csapaton ne változtass”. De pont a COVID-járvány, azaz az elmúlt évek mutatták, hogy számos olyan dolog került elő, amivel korábban nem kellett szembenézni, és amelyek jó, vagy legalábbis új megoldásokat követelnek.

Kormányzati struktúra

Érdeklődve figyelem struktúraépítő tevékenységét, hiszen eközben ő is vizsgázik valóságismeretből, gazdasági és politikai összefüggésekből, országismeretből. Hogy belpolitikából jó eredményt ér el, azt még az ellenfelei is rendszeresen elismerik. Külpolitikában most igencsak több fronton harcol, és ezt nagyon határozott interpretálta a reggeli műsorban.

A gazdasággal foglalkozó kormányzati központok feladatait jól lehet definiálni: erős piaci és nemzetközi hatások között kell működni, de jól kell ismerni a nemzeti sajátosságokat, teljesítményeket, vagy más szóval az erősségeket és a gyengeségeket. Itt a statisztika sokat segít, a nemzetközi összehasonlító elemzések nagymértékben a valóságra épülnek. Az ettől való eltéréseket, hibákat a bel és külvilág mérhető módon bünteti, a piacokon nagyon sok folyamat láthatóvá válik. A korrekció néha fájdalmas, de szükséges.

A gazdasági élet szereplői többnyire magánvállalatok, de még az állami vállalatok is piaci szabályok, közgazdasági szabályzók között működnek. Ezeken a területeken elég kevés tere marad a szubjektív ítéleteknek, a hóbortos elméleteknek, az ideologikus gondolkodásnak. Persze, egyes politikusok és megmondóemberek sok mindenre képesek, de évtizedek óta jól szórakozok azon, hogy a valóság hogyan írja felül ezeket. És akkor vagy magyarázkodás, vagy hallgatás jön, de a gazdaság a hatalmas teljesítménykövetelmények és a nyereség kötelező elvárásai között zakatol tovább. Nem véletlenül mondják a gazdasági élet hétköznapjaira: „business as usual”, azaz a szokásos üzletmenet.

Teljesen más a helyzet a humán területeken, különösen azoknál, ahol az állam (a kormány) irányító és elosztó szerepe domináns, megkerülhetetlen vagy kizárólagos.

Az „EMMI-halmaz” gondjai

A 2010-es kormányalakításkor meglepve láttam a későbbi EMMI elődjét, amelyik többféle számítás szerint legalább 8-10 különféle minisztériumot fogott össze, szakállamtitkárságok formájában képviselve az egyes szakterületeket. A két legnagyobb „falat” az oktatásügy (benne együtt a köz- és felsőoktatás) és az egészségügy volt, de szorosan ide tartozott a szociális ügyek államtitkársága is. Nincs „élő ember”, aki ezt átlátná, a szükséges hangsúlyoknak és változásoknak megfelelően igazgatni tudná, hiszen mivel ilyen még nem volt, a rendszerépítéssel együtt neki kell önmagától megtanulni ezt a szerepet.

Viszont miniszerelnök úr hatalmas politikai érzékkel kiválasztott egy idősebb, tekintélyes, mégis szeretetre méltó anatómia professzort, Réthelyi Miklóst, aki korábban rektorként irányította a Semmelweis Egyetemet, és öt évig igazgatója volt a SE Egészségügyi Menedzserképző Iskolájának.

Személyes közjáték

Bő harminc éve a társadalmi-gazdasági rendszerváltozás az egészségügyet is megérintette, a korábbi tervutasításos intézmény üzemeltetés helyére a teljesítmény elvű finanszírozás lépett, amelyik új, erre felkészített vezetőket igényelt. Az EGVE és a Kórházszövetség összefogott a Közgazdasági Egyetem Továbbképző Intézetével, és gyorsan megszervezték az első menedzserképző tanfolyamot, amelyik Dobogókőn, egy szállodában kezdett működni, gyorstalpalón kiképzett, egyébként kiváló tanárokkal.

A sajátos magyar humor hamar elnevezte az iskolát „táltosképzőnek”, illeszkedve az akkortájt új lendületet vett magyar őstörténeti kutatásokhoz. Én is beiratkoztam, talán a harmadik induló kurzusra, és kifejezetten örömmel habzsoltam az új ismereteket. Azokat az éveket valahogy a felszabadulás hangulata, a kitáguló horizontok, a lehetséges felemelkedés öröme jellemezték. A második év végén, az „egészségügyi rendszerek elemzése” című kérdéskört választottam az államvizsga dolgozatom témájának, ami azután végig kísérte egész további szakmai életemet.

Az egészségügy menedzsmentjeinek modern képzése

Az 1990-es évek közepe táján a Világbank, fejlesztési támogatás formájában „megdobta” Magyarországot 10 millió dollárral, hogy hozzunk létre két szakmai képzőhelyet az egészségügyben. Egyet az egészségügyi vezetőképzés, a másikat a népegészségügyi szakemberképzés céljával. A politika két egyetemet jelölt ki a megvalósításra, a Semmelweis Egyetem „kapta” a menedzserképzés, a Debreceni Egyetem (akkor még DOTE) pedig a népegészségügyi iskola célfeladatát. A kor szokásai szerint egy boardot kellett létrehozni az előkészítésre. Réthelyi professzor és a fiatal Szócska Miklós képviselték a Semmelweis Egyetemet, Boján Ferenc professzor Debrecent, és mások mellett én a minisztériumot. Egy alkalommal Réthelyi professzor egy hatalmas, A/3-as papírra nyomtatott organogramot vizsgálgatott nagy figyelemmel.

– András, láttál te már ilyet? – kérdezte az ő nagyon kedves, szelíd módján.

– Persze – mondtam –, ez a Minzberg-féle vállalatirányítási modell szerinti szervezeti ábra.

– Te tévedsz – válaszolta –, ez itt a Semmelweis Egyetem.

– Jó, jó – reagáltam –, de ez kb. 100 éve volt divatban, mert ez az 5-6 szintet képviselő irányítási rendszer a gazdaságban megbukott, ma már a lapos (alacsony) menedzsmentek vannak divatba

Akkor ennyiben maradtunk.

2010-ben, hirtelen miniszter lett, és minden tisztességével, őszinte empátiájával megpróbálta megmagyarázni és elfogadtatni az EMMI koncepciót. Ehhez egy hatalmas organogramot is vetített, valamelyik nagy szakmai szervezet kongresszusán. Hatalmas, több szintű, bürokratikus irányítási rendszer nézett le ránk a vetítővászonról. Neki is eszébe juthatott a kb. 15 évvel korábbi polémiánk, és kiszólt: emlékszel András? Mire én félhangosan, hiszen egy miniszternek mégse kiabálhatok vissza: „Persze, a Minzberg. Azóta se lett jobb.”

A körülöttem ülők tiszteletlenül röhögtek. Sajnos, két év után csendesen visszavonult, de Szócska Miklós végigdolgozta a ciklust, elkészítette a Semmelweis-tervet, és a káros szenvedélyek elleni népegészségügyi programjával eredményeket is ért el.

Mi vár ránk?

Talán már másodszor hozom elő ezt a történetet, de még mindig aktuális. Azt már tudjuk Gulyás Gergelytől, hogy egészségügyi minisztérium nem lesz. De még lehetne, mondjuk Népjóléti Minisztérium. A két szorosan összekapcsolódó szakterület, az egészségügy és a szociális ügyek egy fedél alatt. Erre több hazai és külföldi példa is van.

Az idősödő társadalmakban (no meg a kapitalizmusban) a betegség gyakran a munkahely elvesztésével jár, és az igen hamar elvezet a szegénységhez. Az idős, nyugdíjas, kifejezetten a szegénységi küszöb körül élő emberek nagyon gyakran betegek, róluk komplex módon kellene gondoskodni. A régi kapitalista országokban pl. Skandináviában erre rengeteg adat van és jó eredmények. Meg kellene fontolni.

Egy ide tartozó szakmai kérdés: a COVID járvány nagyon élesen a felszínre hozta, hogy az állami egészségügyi rendszernek nincs rendszerszerűen működőképes perifériája. Ezeken olyan lakosságközeli, pl. járási, kisvárosi szervezési, szolgáltató központokat értek, ahonnan, jó informatikával támogatva, mind a betegek, mind az ellátók, pl. a háziorvosok problémái, a betegbeutalási rendszerek hibái látszanak és orvosolhatók. Különösen a rettenetes területi egyenlőtlenségekre, valamint a főleg életkori okokból fogyatkozó alapellátó orvosokra kellene koncentrálni.

Összefoglalva

Az egészségügy nem Godot-ra, hanem jó kormányzati struktúrára, és jó, szakmai kérdésekben felkészült irányítókra vágyik, akik a valóságra alapozzák és menedzselik az ellátási és fejlesztési politikákat.

De hogy ne csak magunkról beszéljünk, ide mellékelek egy friss „ajánlott irodalmat”. A német egészségügyi miniszter, Karl Lauterbach professzor a hét elején interjút adott az Ärzteblatt című újságnak, a német orvosi kamarák munkacsoportja és a Kasszaorvosi Szövetség közös lapjának. 20 éven belül már a második kórházi struktúra reformra készülnek. Mi még az elsővel se próbálkoztunk. Ehhez a struktúrareformhoz több egyéb korszerű intézkedést is terveznek. Érdemes elolvasni. Ma már sokan nem tudnak németül, de a Google fordító meglepően jó magyar fordítást készít. Persze, nem azért javaslom az elolvasását, hogy másoljuk le, hanem azért, hogy gondolkozzunk el azon, hogy a mi körülményeink között mire lenne szükség, és mit lehet tenni.

(Nyitókép: Marc Chagall (1887-1985): A kék ház. 1917. Olaj vásznon. 66x96,8 cm. Musée des Beaux-Arts de Liège.)