Unortodox búcsú Zombor Gábortól

Éppen 20 éve, 1995-ben történt, hogy a társadalmi-gazdasági rendszerváltozás után lassan magára találó, reménykedő, korszerűsödő egészségügyet eltalálta a Bokros-csomag rideg valósága. Akkor – egy éve már – rendkívül szimpatikus, a gyógyításban és az egészségügyi igazgatásban is járatos orvos, dr. Kovács Pál állt a tárca élén. Nem értett egyet az ágazatot sújtó intézkedésekkel és lemondott.

Az ágazat – mit tehetett – tudomásul vette. De az egészségügyben óriási szimpátia, megbecsülés övezte a minisztert, mert volt egy politikus, aki közülük emelkedett ki és a saját érdekei ellenére vállalta a véleményét. Hasonló hangulatot érzékelek az elmúlt három nap során, meglehetősen széles körben.

Zombor Gábor kinevezését örömmel fogadta a szakma. Sokkal szélesebb körben volt ismert, mint a legtöbb elődje. Nem elsősorban politikusként, hanem háziorvosként, a Fővárosi és Pest megyei Egészségbiztosítási Pénztár igazgatójaként, a Kecskeméti Megyei Kórház főigazgatójaként. Ez a szimpátia követte Kecskemét polgármestereként, ahol továbbra is kapcsolatban maradt az egészségüggyel. Barátságos, közvetlen, empatikus, igazi orvos-imázst sugárzó ember. Olyan ismeretek és tapasztalat birtokosa, aki alkalmas egy ilyen bonyolult feladat ellátására.

Még az elköszönése is orvosra vall: nem ártani! Sem a kormányának, sem az embereknek. Egészségi állapot, családi problémák. Biztos, hogy ez is igaz. Bár az ő életkorában nem a veleszületett szívbetegségek „szoktak" felszínre kerülni, hanem azok, amelyeket a túlterhelés, a stressz, a frusztráció, a megoldhatatlan problémák okoznak. És ezekből bőven jutott neki.

Afelől nincs kétségem, hogy lesznek jelentkezők a helyére. Akárki érkezik, hasonló problémákkal fog küzdeni. Tekintsük át a legfontosabbakat:

Politikai kormányzás vs. szakértői rendszer: A római demokrácia óta tudjuk, minden kormányzás politikai kormányzás. A közhatalmat a nép szavazza meg, azt meg kell szerezni, meg kell tartani. Minden, ami ezt veszélyezteti, ellentétes a kormány, az azt adó párt érdekeivel. Viszont a társadalmak fejlődése a XIX. század végétől olyan alrendszereket hozott létre, amelyek megismerése hosszas tanulmányozást, elmélyülést igényel. Ezek közül a legbonyolultabb az egészségügy. Sok külföldi és hazai példát lehet felsorolni, ahol e rendszer kormánybukást és politikai katasztrófát okozott, mert nem ismerték fel a sajátosságait, működésének törvényszerűségeit.

Pénzügyek: a társadalom szükségletei és az orvostudomány fejlődése egyre több forrást követel. Gazdasági erőnkhöz képest a közösségi kiadások szintje kritikusan alacsonyra csökkent, az Európai Unióban az utolsó előtti helyre elegendő. A magánkiadások hiába emelkedtek a legmagasabbak közé, ez nem tudja pótolni a rendszer hibáit. Legfeljebb kihangsúlyozza az elosztás hibáit, igazságtalanságait.

Bérezés: tarthatatlan, igazságtalan. Történtek óvatos próbálkozások a helyzet javítására, de a rendszerszerű korrekciótól még messze vagyunk.

Elvándorlás: az orvosok, szakdolgozók fiatal- és középgenerációjából történik, ami nemcsak a jelenben okoz problémát, hanem prognosztizálható a következő évtizedre is.

Belső migráció: erről alig beszélünk. Tapasztalt orvosok hagyják el az állami szolgálatot, és mennek tulajdonosnak vagy alkalmazottnak vállalkozásokba. Ők már csak a fizetőképes betegek számára elérhetők. És itt még egy sajátos „hungarikum" is kialakult: klinikaigazgató professzorok, osztályvezető főorvosok indulnak délutánonként magánrendelőkbe, hogy olyan munkát végezzenek pénzért, amit a tanársegédeik is elláthatnának. És ez nem az ő hibájuk. A fizető betegellátás a fejlett országokban szinte kikerülhetetlen. Mi a megoldás? A vezető orvosok a közintézményen belül szervezett magánellátásban dolgoznak. Itt rendelkezésükre áll az összes korszerű eszköz. A bevétel jelentős része őket illeti. Az intézményen kívül nem praktizálhatnak. Így el lehet kerülni azt a jelenséget, hogy a magánrendelőben találkozva megbeszélik, hogy milyen megkülönböztetett figyelemmel fogják ellátni a magánbeteget a közintézményben. Ma nagy tudású, köztiszteletben álló orvosok kényszerülnek erre a „simlis" megoldásra.

Kórházi adósságok: az egészségügy alulfinanszírozottságának (és szerkezeti hibáinak) tünete, kórjelzője. Ennek egyik eleme a tűrhetetlenül hosszú várólisták kialakulása. A leglátványosabb színtere a politikai kormányzás és a szakértői rendszer összeütközésének. Már több szakpolitikust temetett maga alá ez a megoldatlan probléma.

Uniós beruházások: „a nagy sikertörténet", számos gonddal, szépséghibával. Valóban hatalmas összeg érkezett és nagyon sok intézet megújult. Modernizáció, komfort, új műszerek, jó technológiák érkeztek. Ez biztosan jó a betegeknek, az egészségügyi dolgozóknak. De ezt az örömöt megkeseríti a benne dolgozók egzisztenciális helyzete.

Stock – flow probléma: Ezt kell, hogy értsék az unortodox közgazdászok! Ha egy vállalkozásba beruházok (tőke) akkor ennek bevételt kell termelnie. Akkor is, ha a bevétel a költségvetésből (az egészségbiztosításból) érkezik. Ha ez nem elég, akkor veszteség keletkezik. A veszteség rombol. Előbb az emberi erőforrás megy tönkre, majd lassan a gépek, műszerek, épületek amortizálódnak. 

Mi lesz 2016 -20 között? Itt elég nagy a csend. Az előző ciklus 4-500 milliárdos beruházása helyett ennek nagyjából ötöde látszik. Ez már nagyon kevés a területi egyenlőtlenségek felszámolására és az amortizáció pótlására. A következő évek állami költségvetésében egyre több egészségügyi beruházási forrást kellene tervezni.

Hová lett az önkormányzatok pénze? A korábbi évtizedekben az önkormányzatok jelentős összegekkel támogatták az intézményeiket. Ez a forrás az államosítás során „eltűnt". Hiányzik.

Rendszerprobléma: a fejlett európai országokban a közfinanszírozott egészségügyi rendszer két különböző típusa alakult ki. Az egyik az állami egészségügyi rendszer (Nagy-Britannia, Skandinávia), a másik a társadalombiztosítás alapú rendszer (Németország, Ausztria, Franciaország stb.) Ezek nagyon sok tekintetben különböznek egymástól. Főleg a forrásteremtés és az igazgatási rendszerük mutat nagy eltéréseket. Mi 1990-ben a társadalombiztosítási rendszert kezdtük újjáépíteni. Az elmúlt években elkezdtünk „visszakanyarodni" az állami rendszer felé. Rengeteg bajunk származik abból, hogy ma két rendszer között lebegünk. Nincs hely ennek a bővebb kifejtésére, de ennek alapos vizsgálatát ajánlom az új ágazatvezetőnek. Az elmúlt napokban végzett kormányzati munka értékelés hangsúlyos pontja volt, hogy a közigazgatás reformja lassan halad. Az egészségügy tekintetében szeretném jelezni, hogy brutális különbségek vannak a társadalombiztosítási rendszer közigazgatási feladatai és az állami rendszer között.

És még egy „apróság": ezeket a változásokat sem szakértői, sem jogtechnikai módon nem lehet két 18 éves törvény (egészségügyi, társadalombiztosítási) és egy kormányrendelet foltozgatásával szakszerűen elrendezni.

Ez csak a problémák egy részének a felsorolása, a felelős vezető lemondása és az új vezető kinevezése közötti pillanatnyi kommunikációs csendben.

Zombor Gáborról egy képet mindenki meg fog őrizni: kiemelkedik a fekete szalagot, fekete ruhát viselő, jobb életért utcára vonuló nővérek tömegéből, és azt mondja nekik tiszta, őszinte hangon: mindenben igazatok van! Ekkor lépte át a Rubicont és hagyta el a politikai kormányzás falanxát. Ez a kép marad meg sok ezer egészségügyi dolgozó emlékezetében, akik gyógyulást, megnyugvást kívánnak a mellettük kiálló szelíd, empátiás orvosnak.

P.S.: Bevallom, szemtelenségből választottam ezt a címet. Hátha felkelti – na nem csak a spin doktorok – hanem a kormányzat hátterében dolgozó szakértők figyelmét. Nagy a tét. Nemcsak egy ágazat sorsa, vergődése. Persze, az se kevés: az egészségügyben és környezetében dolgozik a foglalkoztatottak 8-9 százaléka. Az egészségügy a nemzet jelenét és jövőjét meghatározó színterek egyike. Évente 160-180 millió orvos-beteg találkozás. Nincs még egy szervezet, amelyik ilyen mélységben és kiterjedésben, a fogantatástól az elmúlásig kísérné minden egyes ember életét. Ennek megértése, helyes kezelése a „jó kormányzás" alappillére. Egy ilyen nagy rendszer alapvető törvényszerűsége, hogy megoldatlan bajait megosztja a lakossággal. Ennek már több ízben láttuk a politikai következményeit. Ezt már a korábbi években is elmondtuk. Senki nem mondhatja, hogy nem szóltunk…