„Ha hirdetést adnék fel azt írnám: „Magyar Orvosi Kamara vezetői tapasztalatokkal rendelkező egészségügyi államtitkárt keresünk” – dr. Szepesi András jegyzete.
Amikor hétvégi jegyzeteimben dicsérem a magyar egészségügyet vagy egyes részeit, mindig kapok számos értetlenkedő kérdést vagy reakciót. Ezek rendszerint nem árnyaltak, hanem sommásak, „már összeomlott” „semmi se működik”, „katasztrófa felé haladunk” stb. Gyakran illusztrálják egy-egy konkrét esettel, mondván, a cseppben benne van az egész tenger. Én pedig elgondolkodom, hogy a keserűségen, a szorongáson, a jövőtől való félelmen kívül mi motiválja még ezeket a gondolatokat.
Statisztikai ismeret és a józan ész? „Necces”. Még mindig közel 10 orvos-beteg találkozás esik minden magyar állampolgárra. Ugye, azt senki se gondolja, hogy ez mind értéktelen. Több tízmillió labor és képalkotó vizsgálat történik évente. Lehet, hogy ezekre időnként várni is kell, de azt senki nem gondolhatja, hogy ezek többsége nem korszerű és jó minőségű. Több százezer műtét történik évente a közösségi egészségügyben, ebből több tízezer baleseti-sürgősségi, egyelőre ezekről kevés panaszt hallunk. Egyik kedvencem egy viszonylag friss újságcikk (szándékosan torzítom – nem akarok sajtópert) „több nagy kórházban szűnt meg az ellátás”. Közelről megnézve: 20-30 szakmai szolgáltatás közül 1-2 állt le, többnyire azok is rövidebb időre, pótlásukról a környezet kórházaiban gondoskodnak.
Távolról sem állítom, hogy minden rendben van
Sőt, én is látom és írom a veszélyes trendeket, amelyek főleg szakemberhiány formájában jelentkeznek. Mivel nem látok be a kormányzat kulisszái mögé, én is rendszeresen vizsgálatokat, elemzéseket követelek. A humán erőforrás gazdálkodás nem boszorkányság, de kétségtelenül szükség van hozzá valamennyi pénzre. Ráadásul az orvos- és a szakdolgozóképzés se együtt mozog. Orvosképzésre jelentős kapacitásaink állnak rendelkezésre. Ezek egy részén külföldi, fizetős hallgatók képzése folyik, idegen nyelveken. Ez rendben van, nagy értéke ez a magyar orvosegyetemeknek. Magyar pályakezdő orvosból évente jelentős a kibocsátás, de mintha a frissen végzettek egy része azonnal, egy másik része rövid időn belül egy harmadik része a szakvizsga megszerzése után elhagyná az országot. És a legfájdalmasabb, a még fiatal, de már tapasztalt, a betegellátás terheinek jó részét önállóan vinni képes orvosok elvándorlása. A jelentős orvosi béremelés hatására ez állítólag lassult, megállt. De az itt-ott leálló kapacitások azt jelzik, hogy új egyensúly még biztosan nem állt be. Viszonylag új jelenség, hogy a gyakorlott orvosok egy része nem külföldre, hanem a magán betegellátásba megy át.
Rettenetesen hiányolom ezeknek a mozgásoknak az intenzív monitorozását (a hasonlat szándékos!), és a helyzetnek megfelelő folyamatos intézkedéseket, segítő beavatkozásokat.
A szakdolgozóképzés helyzetét kevésbé ismerem, de ahogy hallom, itt a korábbi kapacitások beszűkültek, és már pályakezdőkben is hiány van. Elvándorlásuk eddig a szerény fizetések miatt jelentős volt, de nagyon ígérik a helyzet javítását.
„Várakozások”
Várakozás: a közgazdaságtan jól ismert fogalma és jelenségcsoportja. A szerencséseknek gazdagságot, a „pecheseknek” csődöt hozhat. Egyéni, csoportos, vállalati és állami méretekben egyaránt.
Jellemző, hogy a közgazdászoknak képzésük és továbbképzésük során az egzakt tárgyak, matematika, statisztika, tervezés, üzleti adminisztráció mellett olyan „humán” tárgyakat is tanulniuk kell, mint a szociológia, a pszichológia, különös tekintettel a tömegek lelkének befolyásolhatóságára.
Példa a lakossági várakozások veszélyességére
A rendszerváltás előtt 1988-ban elkezdődött a kétszintű bankrendszer kialakítása, amely a jegybank mellett létrehozta a kereskedelmi bankokat. Az „első fecske” a Postabank volt. Egy remek ötletre alapozták: betétgyűjtés és szolgáltatások a postafiókokban. Hatalmas meglévő hálózat, nem kell zöldmezős beruházás, csak jó szervezés. Első vezetője a Magyar Nemzeti Bank fiatal főosztályvezetője volt. Az egész magyar politikai elit kedvence lett, ellátta őket VIP-hitelekkel. Pár év alatt a második legnagyobb pénzintézetté nőtt. Székház a József Nádor téren, a Pénzügyminisztérium szomszédságában.
1997 elején egy belső jegyzőkönyvre hivatkozva híre kelt, hogy „bajban van”, fizetésképtelen állapothoz közeledik. Kitört a bankpánik. A betétesek megrohanták, és 40-70 milliárd forintot vettek ki, ami csak kb. 1/6 volt a bank tőkéjének. Az állam segíteni kezdett, de vizsgált is. Számos hibára derült fény, hanyagságok, rossz adminisztráció, korrupció gyanús ügyek. A bank hivatalos könyvvizsgálója a nemzetközi „big six” egyik neves tagja is „bebukott”. Végül ellehetetlenült a bank működése. Ekkora csőd közgazdasági értelemben nem volt indokolt
Az állam végül 220 milliárd forintból konszolidálta, de amikor eladta az egyik külföldi banknak, csak 110 milliárdot kapott érte, tehát a költségvetés is veszített 110 milliárd adóforintot.
Példa az egészségügyből
Vidéki nagykórház a rendszerváltás éveiben. A kormányra jutott, új pártok által képviselt politika elrendelte, minden diplomás szavazzon, hogy a régi igazgató alkalmas-e, vagy újat kell választani? Az akkori hangulatban furcsa „eredmények” születtek. Kitűnő igazgatókból csináltak bűnbakot és számos amatőr, néha politikai kalandor került a vezetői székbe, képzés és szakmai feltételek nélkül. Szerencsére, azért néhány igazi „őstehetség” is felbukkant. Ezután indult el sürgősséggel az egészségügyi menedzserképzés, amit sokan „táltosképzőnek”, mások a marxizmus-leninizmus esti egyetem analógiájára Foxi-Maxi 2.0-nak neveztek. Az orvostörténelem még adós ezen időszak feldolgozásával. Mivel érintettje voltam, elég kritikusan figyeltem az eseményeket, és sok történetet megőriztem.
1990-ben az említett kórház egyik tekintélyes gyakorló orvosa lett a főigazgató. Miután látta, hogy a bevételek nem elegendőek a színvonalas üzemeltetéshez, megoldást keresett. Sem az OEP elődje, az OTF, sem az önkormányzat nem tudott vagy akart segíteni. Az akkor még „vadiúj”, hatásukat tekintve nem ismert médiumokon keresztül a nyilvánossághoz fordult.
Pénzt ugyan nem kapott, de az akkori szabad orvos- és intézményválasztási demagógia védelmében a lakosság elkezdett menekülni, nehogy a pénzhiány miatt meghaljanak a kórházban. Ilyenről persze szó sem volt.
Néhány hónap múlva akkora bevételcsökkenés mutatkozott, hogy a „fal adta a másikat”. Olyan gazdasági válság alakult ki, hogy „csodájára járt az ágazat”. A válságkezelésbe és konszolidációba beszállt az ország. Az illető kolléga az igazgatástól visszavonult, és közel harminc év múlva, mint a város díszpolgára nagy részvét mellett hunyt el. Az itt leírt történetének nyoma sincs az internet világában, csak néhány kortárs emlékszik rá.
Viszont a kormányok, önkormányzatok, politikai kormányzópártok levonták a konzekvenciát, azóta korlátozzák és ellenőrzik a kórházigazgatók megszólalásait.
Miért hozom mindezt ide?
Jelenleg a közbeszédet, a közösségi felületeket és a médiumokat szinte csak egészségügyet kritizáló anyagok lepik el. Nem a kritika ellen vagyok, de jó lenne mértéket és arányokat tartani. Győrfi Pál, aki hivatása szerint a mentőket képviseli és igyekszik felmutatni az eredményeiket, mára egyes körökben valóságos közellenség, „kormánypropagandista” lett. Nincs ez így jól.
Vajon a valóság tükröződése, amit látunk, vagy már politikai-hatalmi harc? A 2026-os választási harc elkezdődött. A Fidesz már járt úgy, hogy a 2008-as szociális népszavazás majd a 2010-es kampány jelszavai és ígéretei a mai napig komolyan akadályozzák a racionális kormányzást. Például: az egészségügy nem üzlet, nem is lehet azzá tenni. „Soha többé vizitdíj és napidíj” – ezzel „kilőtték” a co-payment forgalomszabályozó és forrásteremtő eszközét, amit az egész világon használnak.
Érdekes üzenetváltás
Kincses Gyula, mint a Magyar Orvosi Kamara egykori elnöke adott egy hosszú, kritikus interjút. Bemutatásakor elfelejtették megjegyezni, hogy egykor ő is egészségügyi államtitkár volt. Az interjúban felvetette, hogy a közintézmény kórházak is fogadhassanak el készpénzt egyes betegektől, valamilyen kiemelt ellátásért. Ezt azért részletezhette volna, mert mint tudjuk az ördög a részletekben bújkál.
Takács Péter indignáltan válaszolt, de az elfelejtették megjegyezni, hogy egykor pedig ő is a Magyar Orvosi Kamara elnökségi tagja volt.
Az csak „hab a tortán”, hogy mindkét államtitkári periódusra jellemző a Magyar Orvosi Kamara köztestületi jogosítványainak visszavonása. Mindketten megélték azt a helyzetet, hogy amikor a legnagyobb szükség lett volna az orvosok és szakmai köztestületük közreműködésére a változások előkészítésében, bevezetésében, kommunikálásában, kritikai értékelésében, akkor, mint „béna kacsák” kb. „gittegyleti” jogosítványokkal rendelkeztek.
Elgondolkodtam rajtuk. Ha hirdetést adnék fel azt írnám: „Magyar Orvosi Kamara vezetői tapasztalatokkal rendelkező egészségügyi államtitkárt keresünk”. Mindketten alkalmasak lennének. Akkor miért nem a közös nevezőt, az egyetértést keresik, amelyikkel javítani lehetne a tényleg aggodalmas és fenyegető veszélyeket rejtő rendszeren?
Vigyázat!
Ha a lakossági várakozások tovább rontják az egészségügy helyzetét, a 2026-ban hivatalba lépő kormány akár megoldhatatlan méretű csődtömeggel találkozhat. Egy széteső, alacsony szinten működő egészségügy újjáépítése évtizedekig tarthat, és nagyon sokba kerülhet. És nemcsak a regnáló hatalomnak, hanem minden állampolgárnak!
(A szerző korábbi írásai itt olvashatók)
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!