Portré: az örök újító törökkoppányi gyógyító

Első osztályú diagnoszta, ezen kívül egy igazi újító.

Ezt mondják a helybeliek Somogydöröcske, Somogyacsa, Szorosad, Kára, Törökkoppány háziorvosáról, aki soha nem arról volt híres, hogy nagyon töltötte volna a koppányi temetőt. Barbély István fél évszázadig gyógyított Törökkoppányban, most a falu díszpolgára lett. Valóban, sok hosszú életet megélt betegem volt. Ehhez persze kellett az is, hogy akkoriban másfajta gondolkodásmód volt jellemző az egészségügyben. Éppen valamelyik nap volt itt egy betegem, csináltam neki egy EKG-t. Mondom neki, el kell mennie kardiológushoz. Aztán jött a felesége, neki is említettem, küldje el kardiológushoz a férjét. Erre azt mondja nekem: de hát csak júliusra kaptunk időpontot! Valamelyik este meg hallom a TV-ben, hogy mennyire fontosak a szűrővizsgálatok. De kérdem én, akkor mi értelme van ennek? – tette fel a kérdést Barbély István, akivel a sonline.hu portálja beszélgetett.

– Szóval nem tudja abbahagyni?

– Hát nem. Főleg úgy, hogy egész életemben valami újban törtem a fejemet. A környéken nekem volt először EKG készülékem, s ahogy jelentek meg az új dolgok, úgy szereztem be őket, legyen az mágnesterápiás, fizioterápiás készülék vagy bármi. S már 1994 óta komoly számítógépes rendszer működik a rendelőben. Amúgy pedig igyekeztem a betegeknek nem csak a testi, de a lelki bajaival is foglalkozni. Ugyanakkor nem csak orvosi tevékenységet folytattam, de a falu közéletébe is bekacsolódtam; nekünk hamarabb volt vízművünk, mint Tabnak, én voltam a törpevízmű elnöke. Szóval a falu szerves része lehettem, mert szerencsére olyan korszakban kerültem ide, amikor erre lehetőségem is volt. Ugyanis hiába akartam volna én újítani, ha erre nem lett volna fogadókészség.

– Hogyan és mikor is volt ez az „ide" kerülés?

– Őszintén szólva nem volt bennem még óriási elhivatottság, amikor pályát kellett választani. De volt egy jó biológia tanárom, s mivel jó tanuló voltam, ő javasolta, hogy jelentkezzek Szegedre az orvosi egyetemre. Csak arra kellett figyelnem, legalább négyes tanuló legyek, hogy jó ösztöndíjat kapjak. Édesapám ugyanis korán meghalt, édesanyám egyedül nevelt. Meg aztán dolgoztam is az egyetem mellett, így gyakorlatilag eltartottam magam, az ösztöndíjjal összejött annyi, mint egy tanítói fizetés.

– Mennyi volt az akkor?

– A tanítói 900 forint volt, az orvosi pedig 1100. Ám egy idő után elkezdtem gondolkodni azon, mi lesz, ha végzek. Egy szobát 300-400 forintért lehetett bérelni, az étkezés és egyéb mellett 200 forintom maradt volna a megélhetésre. Akkoriban azonban a körzeti orvosi fizetések nagyon jók voltak a többihez képest, s még lakást is kínáltak. Tehát már csak az volt a kérdés, hova menjek, mert két lehetőség volt: Kisbár és Törökkoppány.

A teljes interjú a sonline.hu portálján olvasható