Sikerült a „Viharsarok” baleseti ellátását olyan színvonalra hozni, amire az ott élőknek már nagyon nagy szükségük volt.
A modern magyar baleseti sebészet első nagy generációjának egyik utolsó képviselőjétől, kiváló orvostól és nagyszerű embertől búcsúznak szerettei, kollégái, betegei.
1934. október 7.-én született Tácon. Orvosi diplomáját 1959-ben vette át Budapesti (később Semmelweis) Orvostudományi Egyetemen. Közben, mint számos medikus társa, 1956. október 23-án a Gólyavárban részt vett az orvostudományi oktatás vitájában, ahonnan együtt csatlakoztak a Műegyetem hallgatóinak a tüntetéséhez. Amikor kora este a Magyar Rádió székházánál a békés demonstráció fegyveres összecsapásba fordult, aminek egyre több sérültje szorult ellátásra, elindult a közeli II. Sz. Sebészeti Klinikára, hogy segítsen. IV. éves hallgatóként minden munkát elvégzett, amit tudott, és amikor már a mentőautók se mertek vagy tudtak elindulni, akkor a környékbeli sérülteket ők, az orvostanhallgatók hordággyal vitték be a klinikára, vállalva a közvetlen életveszélyt.
1964. október 1-től kezdett el dolgozni az Országos Traumatológiai Intézetben. Általános sebészetből 1964-ben, baleseti sebészetből 1967-ben szakvizsgázott.
Éppen jókor érkezett, hogy tanúja és aktív résztvevője legyen a baleseti sebészet operatív szakmává fejlődésének, amelyet 1963-ban indított el szervezett formában a Svájci AO társaság. Végigjárta a szakmai „ranglétrát”, és már gyakorlott szakorvosként mehetett Angliába dolgozni, ahol két évet töltött. Mi, fiatalabbak csodálkozva hallgattuk a beszámolóit az angolszász ortopéd-traumatológia fejlődéséről, a brit egészségügyi rendszerről. Valósággal ablakot nyitott számunkra egy olyan orvosi kultúrára, amit addig nem ismerhettünk. Visszatérése után kapcsolódott be a Magyar Autóklub balesetmegelőzési tevékenységébe, itt is úttörő munkát végezve. Kandidátusi disszertációját is a közlekedési balesetek tárgykörében írta. Az Autóklub javaslatára kérte fel a magyar kormány az akkor induló Forma-1 autóverseny orvosi ellátásának megszervezésére. Az 1986 nyarán elinduló „Formula-1 Magyar Nagydíj” fényes szakmai és diplomáciai sikert hozott. A vasfüggöny mögött elsőként tudtunk ilyet rendezni, és ennek komoly előfeltétele volt a megfelelő egészségügyi biztosítás. Okosan berendezett ambulancia, shocktalanító, életmentő lehetőségek, mentőhelikopter leszállóhely, és a „safety car” magyar kivonuló orvosa olyan rendszer volt, ami kivívta a külföldi szakemberek elismerését.
Szakmai pályáját a Sporttudományi Egyetemen folytatta, immár professzori kinevezéssel. Életében és pályáján a következő hatalmas váltás az volt, amikor elvállalta a Békés Megyei Réthy Pál Kórház baleseti osztályának vezetését. Sikerült a „Viharsarok” baleseti ellátását olyan színvonalra hozni, amire az ott élőknek már nagyon nagy szükségük volt. Jellemző rá, hogy innen, a „végvári harcokból” tudott elindítani egy országos jelentőségű kezdeményezést, a Magyar Lábsebészeti Társaság megalapítását. Az ember egyik legkitettebb testtájának, a lábnak a betegségeivel több szakma foglalkozik. Integrálni ezek tudását, módszereit rendkívül aktuális volt. A társaság lassan 30 éve minden évben tart kongresszust, számos külföldi orvos részvételével. A mai nevén már Magyar Podiatriai Boka és Lábsebészeti Társaság örökös elnökének választotta az alapítóját, Nemes György professzort.
Nyugdíjba vonulása után se szakadt el a szakmai munkától. Szentendre és környéke szakorvosi rendelőintézetében a SZEI-ben 87 éves koráig dolgozott, a kollégák és betegei tiszteletétől, szeretetétől övezve.
2024 őszén még átvehette vas diplomáját a Semmelweis Egyetem rektorától, 90. születésnapján szerető családja mellett még Szentendre polgármestere is köszöntötte, tolmácsolva a város és a betegek háláját.
Most pedig fájó szívvel búcsúzhatunk egy nagyszerű embertől, kitűnő orvostól, akire a családján kívül kollégák százai és betegek ezrei fognak még sokáig emlékezni.
Prof. Dr Nemes György hamvait 2025. március 4-én délelőtt 11 órakor helyezik végső nyugalomra Szentendrén, a Sztaravoda úti temetőben.