Szuperkórház? Ilyen szakkifejezés nincs!

Mi az a szuperkórház? – vetette fel a kérdés a Markáns vélemények beszélgetéssorozat házigazdája, Falus Ferenc a kórházépítésekkel foglalkozó kedd esti találkozón. Semmelweis Tamás, a fórum egészségügyi intézményeket is tervező építész vendége röviden válaszolt: ilyen terminus technikus nem létezik a szakmában. Persze mega struktúrák létrejöhetnek a legszélesebb spektrumú és legmagasabb szintű ellátással, kérdés mekkora méretben érdemes gondolkodni. Szakmai érvek szerint ugyanis aktív ellátás esetében nem szabad 500-600 ágy fölé menni, akkor inkább két kórházat kell építeni.

Ifj. Pólya Endre orvostechnológus tervező is óvott az üzemi méretűvé váló kórházmonstrumoktól, mondván, a mega méreteknél elkerülhetetlen, hogy szalagmunka szerűvé ne váljon a betegek gyógyítása, holott az emberi oldal nem veszhet el ebből a folyamatból. Hiába fog rendelkezésre állni a drága és korszerű technika, a „gyógyító gyárból" nem fognak egészséges emberek kikerülni, vizionálta a szakember.
A kötetlen beszélgetés során megfogalmazódott, hogy a szuperkórház bombasztikus, de meglehetősen üres kifejezés. Nem csak a politikusok szédültek meg tőle, hanem az egészségügyből is néhányan: bár még azt sem lehet tudni, hová fogják építeni, már „verekszenek az állásokért", hangzott el.

Az egészségügyi intézmények építéséről általánosságban azt mondta Semmelweis Tamás, hogy összetett tudást, több orvosi szakma alapfokú ismeretét kívánják meg a tervezőtől: például összeszámolták, hogy a Korányi projektben 24 mérnökszakma dolgozott együtt. A legfontosabb tervezési szempont a beteg érdeke, s ezt követheti az orvosé és az ápolóé, ehhez kell a műszaki teret megadni véleménye szerint. Természetesen fontos, hogy munkahelyként a kórház méltó környezetet biztosítson az ott dolgozóknak, akiktől így lehet elvárni a minőségi munkát, s akiket így lehet megtartani. Jelezte, ma divat lett a dolgozókat kis lyukakba zsúfolni, ám ez véleménye szerint tévedés, hiszen a kórházak is munkahelyek, s ugyanazok az elvárások vonatkoznak rájuk, mint más munkahelyekre.

Olaszországi tapasztalatairól is beszélt, s érdekességképpen említette velencei kórházat, ahol léteznek közösségi terek kávézóval, éttermekkel, ajándékboltokkal, miközben nálunk még egy fodrászat sem tud megélni, mert a magyar betegeknek nincs ilyesmire pénzük. A velencei kórházban egyágyas, 25 négyzetméteres szobák találhatóak, van például ebédlő, ahol a betegek (akik nincsenek ágyhoz kötve) együtt tudnak étkezni. Az ötszáz ágyas kórház a szárazföldi részen épült egy 25 hektáros területen. Építését gondosan megtervezték, ez öt évet vett igénybe, majd három év alatt felépítették. A legkorszerűbb energetikával készült az épület, a kórház kiválóan megközelíthető mind egyéni, mind tömegközlekedéssel és hatalmas mélygarázsa van.

Szó esett a műemléki kórházi épületek alkalmasságáról is. Mint Semmelweis Tamás elmondta, a nemzetközi és a hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy a műemlék épületek nem alkalmasak aktív ellátást nyújtani, ezért más funkciót kell keresni számukra. Helyette jól megközelíthető helyen tömbkórházat kell létrehozni, méghozzá tapasztalatok szerint nem hosszú épületet, hanem magasat, mert lifttel egyszerűbb a közlekedés. Dicsérte a János kórház egykori tervezőit, mondván, az intézményt nagy gonddal tervezték, bővíthető volt a kórház, ám az akkori építészeti bravúr ma már nem tudja feladatát teljesíteni. Míg az elődök akár száz évre is terveztek, ma maximum negyven-ötven évben lehet gondolkodni.

Ma ugyanis az épületbe kerülő technológiák, informatikai megoldások folyamatosan változnak, sőt ezek exponenciálisan növekvő változásaira kell felkészülni. Ezért ami most megépül, annak 40-50 év múlva is ki kell szolgálnia az egészségügyet. Úgy kellene megtervezni az épületeket, hogy minél nagyobb fesztávú, kötetlen tereket hagyjanak, amiket variálhatnak az utódok. Mint Semmelweis Tamás mondta, lényegében az ismeretlenre kell tervezniük, s egy „csontvázat" kell létrehozniuk.