A főorvos, aki nem hord fehér köpenyt - Kriván Gergely

Kriván Gergely a Dél-pesti Centrumkórház – Országos Hematológiai és Infektológiai Intézet Gyermekhematológiai és Őssejt-transzplantációs Osztályának vezetője, a Magyar Gyermekonkológiai Hálózat elnöke, a Démétér Ház és Alapítvány megálmodója, írja a valaszonline.hu, amely a szakorvossal készített interjút. 

– Azt képzelem, hogy egy gyereket gyógyítani duplán nehéz, hiszen kevésbé számíthatnak az együttműködésére, belátására, és akkor még ott vannak az aggódó szülők is. 

– A gyerekek őszinték. Kimutatják az érzelmeiket, a fájdalmukat, az örömüket, ha mérgesek az emberre, és ha megszeretik, azt is. És a kis fejlődő szervezetük nagyon sokat elbír, szemben a felnőttekével, akiknek általában mindenféle egyéb betegségeik vannak a daganaton túl, és más szerveiknek az állapota határozza meg a gyógyulási esélyeiket; dohányzással és mással mérgezik magukat, és gyakorta egyáltalán nem kooperálnak. A gyerekek jobban gyógyulnak, esetükben nagyobb sikerrel kecsegtet a terápia, és hát értük mindig mindent meg is kell tenni. Felnőttek dönthetnek úgy, hogy nem szeretnék alávetni magukat a szenvedéssel járó kezelésnek, és el kell fogadjuk, ha inkább el akarnak búcsúzni a világtól. A gyerekek soha nem gondolnak ilyesmire, ők mindig élni akarnak. Nekünk pedig meg kell adnunk a lehetőséget, hogy meggyógyuljanak, és utána még hosszú életet éljenek, lehetőleg a maguk és szüleik minél nagyobb örömére.

– Hogyan lesz valakiből halálos beteg gyerekek gyógyítója? Ön hogyan választotta hivatásául éppen ezt a területet? 

– Sorsszerűség, véletlenek, sodródás. Dehogy szerettem volna daganatos betegekkel foglalkozni a pályafutásom kezdetén! Még gyermekorvos sem akartam lenni. Eredetileg az immunhiánnyal kezdtem foglalkozni, és azt gondoltam, hogy a transzplantáció elsősorban ezeken a betegeken fog segíteni. Valóban segít is rajtuk, de ők túl kevesen vannak. Viszont leukémiás betegből annál több van, így egyre inkább feléjük fordultam. Meg kellett tanulnom hozzá a komplett hematológiát, és ha már fölvettem a kesztyűt, azt mondtam, akkor csináljuk. Kiderült, hogy egyáltalán nem idegen számomra ez a terület, így benne maradtam, megszerettem, sőt, élvezni kezdtem. Olyankor már nem foglalkozik az ember a nehézségekkel. 

– Amikor ilyen hosszú időn át kísérnek betegeket, elkerülhetetlen, hogy közel kerülnek egymáshoz. Közben meg hagyományosan távolságot illik tartania doktornak és páciensnek. Hogyan lehet ezt egészségesen menedzselni? 

– Sosem gondoltam, hogy az orvosnak valamiféle különleges módon kellene viselkednie, vagy hogy távolságot kellene tartania a betegtől. Mindig is civilben jártam, mert a fehér köpeny és az imázsa az első, ami különbséget teremt orvos és betegek között. Ezeket a szerepeket kijelölő ruhadarabokat, magatartásmódokat, ha csak lehet, kerülöm. Nyilvánvaló, hogy amikor belépek a steril szobába, beöltözöm, de egy megbeszélésre vagy vizithez semmi szükség rá. És soha nem vonulok a beosztottjaim gyűrűjében szobáról szobára, hogy eljátsszam az osztályvezető főorvos úr szerepét. Egy gyermek számára éppen eléggé elrettentő a kórházi rendszer, úgyhogy akármennyire is hierarchizált a pálya, nem gondolom, hogy a gyerekgyógyászatban helye volna bármilyen további elidegenítő elemnek. 

 

A teljes interjú a valaszonline.hu-n olvasható.