A hála halála

Létezett egy indiai módszer a guruk javadalmazására. Egy guru nem kereshetett és nem küldhetett el tanítványokat, de tanította azokat, akik megkeresték és megkérték rá. Amikor aztán egy adott időszak végén fizetésre került a sor, mindenki saját anyagi helyzete, a guruval való elégedettsége és nagyvonalúsága avagy fukarsága szerint adományozott. Az adományt azonban nem egyszerűen odaadta, hanem egy általa formált sárlabdába rejtette. A guru fizetsége a tanítványok számának megfelelő számú sárlabda volt, amelyekről nem tudhatta, kitől származnak, és a labdák bármelyike rejthetett aranyrögöt és kavicsot egyaránt. Hogy a történet még szebb legyen, a sárlabdákból még azok megbontása előtt a guru kiválasztott néhányat, és azokat megnézetlenül továbbadta az őt korábban tanító mesternek.

A paraszolvenciáról romantikus elképzelésekkel élők valami ilyesmi rendszernek látják a hálapénzt is. A doktorok lelkesen, mosolygósan és legjobb tudásuk szerint gyógyítanak mindenkit, hiszen nem tudhatják, a kezelés végén kitől és mennyit rejtő boríték érkezik. Szép elképzelés, csak épp a valóság nem ilyen - olvasható az index.hu-n a Magyar Orvosi Kamara titkárától.

Először is, ez akkor működhetne, ha minden beteg csak a kezelés legutolsó napján adna avagy nem adna valamit a doktornak hálája arányában – akit aztán sohasem lát többé. Márpedig ez csak a legritkább esetben van így. A betegségek legnagyobb része ma már krónikus, rendszeres újabb találkozásokat, kontrollokat igényel. És itt már kezd elcsúszni a rendszer. Az orvosok hajlamosak lesznek gyakrabban és tovább visszarendelni a rendszeresen adakozó betegeket, emellett nem szívesen osztozkodnak rajtuk másokkal, azaz adott esetben akkor sem küldik tovább, más orvoshoz, magasabb vagy eltérő profilú intézménybe, ha az szakmailag indokolt lenne.

A betegek oldaláról is más a helyzet, elvégre az indiai példával ellentétben itt legtöbbször pontosan tudható, melyik boríték kitől érkezett. Így a feltételezhetően elvártnál kevesebbet, vagy semmit sem adakozó betegek aggódva, pironkodva avagy dacosan érkeznek a következő alkalomra, míg az érzésük szerint bőkezűen „szolválók” büszkén és öntudatosan, mi több elvárásokkal telve. Nekik már jár a doktor saját telefonszáma és kérdéseikkel, panaszaikkal fel is hívják munkaidőn kívül, akár hétvégén vagy éjszaka is, nem kívánnak ugyanannyit várni, mint a többiek, beprotezsálják rokonaikat és ismerőseiket is.

És ez még mindig csak a hálapénz kvázi legális, nem előre elkért, elvileg adóköteles része. Ami mostanra nagy valószínűséggel csak a jelentősen kisebb rész – a nagyobbik átcsúszott a félig vagy egészen illegálisba. A „hálapénz” ugyanis feltételez egy mindenki számára reálisan elérhető, elfogadható színvonalú ellátást hála nélkül is – ami mára egész egyszerűen nincs meg.

Nemcsak az orvosok fizetése kevés, hanem az eszköz és az orvosok, nővérek száma is, alulfinanszírozott a rendszer, hiánygazdaság van, a keveset kellene sokfelé elosztani. Így az egészségügyi személyzet jelentős része nemhogy kedvesen és lelkesen gyógyítana az „extra profit” reményében, hanem túlhajszolt, frusztrált, barátságtalan – a betegek a jóindulatukat, olykor plusz öt percnyi idejüket próbálják megvásárolni. Vagy a szűkös közösből szeretnének nagyobbat és gyorsabban kihasítani: előrébb rukkolni a várólistán, főorvos avagy professzor által műtődni, egyágyas szobában lábadozni.

Vegyünk sorra néhány hálapénzpárti állítást:

„A hálapénz a hála kifejeződése.” Legtöbbször nem az. Mindennapi tapasztalat és statisztikai tény, hogy a gyermekellátásban dolgozó egészségügyi személyzet sokkal kevesebb hálapénzt kap, mint felnőttellátásban dolgozó kollégáik. Márpedig gyermekeink szemünk fényei, ha a hála motiválná a paraszolvenciát, az ő ellátásukért a csillagokat is lehoznánk az égről. Ehelyett nagyon szépen megköszönjük – mert nem nekünk fáj, nem érezzük szó szoros értelmében a bőrünkön a tétet. A paraszolvenciát a félelem és a fájdalom motiválja, nem a hála.

„A hálapénzre szükség van, mert az orvosokat nem fizetik meg.” A hálapénzből az orvosok nagy része nem részesül, ellenben 90 százaléka az orvosok amúgy is legjobban kereső 2-5 százalékánál landol, akik így havonta milliókat visznek haza. Mondhatnánk persze, hogy megtévesztik szegény pácienseket, de ez sem igaz, ezen „orvosbárók” Jaguarokkal, Lexusokkal parkolnak a kórház parkolójában, látványosan hordanak drága órákat, a betegeket elegánsan, lehetőleg bőrfotelekkel berendezett szobákban fogadják a közintézményekben is. Ha a hálapénzt a szegény orvosok iránti részvét motiválná, nem az aranyórás nyakkendős kapná a legtöbbet, hanem a hajszolt, lelenc kinézetű.

„A paraszolvenciát adók biztosan előnybe kerülnek.” Egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy a kelleténél gyakrabban járnak majd orvoshoz, hosszabban maradnak kórházban, műtétükre akkor is sor kerül, ha amúgy jobb lenne elhalasztani – elvégre ki van fizetve. Máskor esetleg megműtik őket akkor is, ha amúgy a konzervatív terápia is megoldás lehetne: bizonyos műtéti típusok gyakoribbá válnak a karácsonyi és a nyári szabadságok előtti hónapokban – és messze nem csak a válaszható időpontúak. Előfordulhat az is, hogy az orvos kényelmi szempontjai felülírják a természetes folyamatokat: a választott nőgyógyásszal rendelkező nők szignifikánsan nagy százalékában indul be a szülés a kezelőorvos ügyeleti napján, véletlenül egy alapos vizsgálatot követően. A lassabban vajúdóknál pedig pont az ügyelet végére válik indokolttá a császármetszés.

Mindent egybevetve, a hálapénz addig működött úgy-ahogy, amíg az egészségügy is elfogadhatóan és egyenletes szinten teljesített, a törvény és ellenőrzés többé-kevésbé mindenkire kiterjedt és kirívóan nagy kereseteket, de főleg az ezzel hivalkodást senki sem engedhette meg magának, a maximumot egy 1500-ös Lada és egy nyaraló jelentették – azaz röviden ott, ahol bevezették: a szocializmusban.

További részletek a cikkben.