A halogatás éve(i)

Ha megkérdezné valaki az egészségügyieket, mivel jellemeznék leginkább az ágazat elmúlt évét, akkor valószínűleg „a halogatás” lenne a leggyakrabban hallott válasz. Átgondolva ugyanis az elmúlt év egészségügyi híradásait, arra kell jutnunk, hogy hiába volt számos ígéret, s hiába történt számos dolog, ha még számosabb továbbra sem haladt előre – épp, mint az elmúlt évtizedekben - adta közre a Medical Tribune cikkét a medicalonline.hu.

Ezek közül talán az első és legfontosabb a rendszer valódi, strukturális átalakítása, amellyel nagyjából a rendszerváltozás óta adósak az eleddig regnáló (egészségügyi) kormányzatok. A zárójelet leginkább az indokolja, hogy mára már mindenféle pártállású egészségpolitikus megtapasztalta: a legjobb szándékot, tettrekészséget, koncepciót is rendre felülírhatja, így aztán felül is írja a nagypolitika – bármennyire is ígérték korábban a frissen kinevezetteknek, hogy most aztán tényleg mindenben szabad kezet kapnak. (Van, aki ezt észreveszi, és lemond, s van, aki beletörődik a megváltoztathatatlanba, és kivárja a fejleményeket.)

Így volt ez a tavalyi évben a választásokig még regnáló Ónodi-Szűcs Zoltánnal is, aki minden bizonnyal meg volt róla győződve, hogy hosszas castingolást követő kiválasztottként Orbán Viktor még harmadik kormánya (és a hozzájuk kapcsolt fideszes holdudvar) hagyja majd megvalósítani a hosszú távú koncepciót nélkülöző, de általa legsürgetőbbnek gondolt, öt pontba szedett feladatsort. Nyilvánvaló volt, hogy Ónodi pénz ígérete nélkül vállalta el az ágazat vezetését. Nem is respektálták őt különösebben, az öt pont közül főként az általa szorgalmazott kancelláriarendszer miatt. A Kórházszövetség tavalyi, választások utáni jubileumi kongresszusán azonban, amikor Ónodi-Szűcs Zoltán lényegében elköszönt, csaknem vastaps kíséretében búcsúztatták őt a kórházi vezetők. Államtitkárságának ideje alatt talán soha nem tisztelték annyira, mint ott, pedig akkor már sejteni lehetett, hogy az ágazat és egyben a tárca élére ezúttal valódi gyakorló orvos érkezik Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet akkori főigazgatója személyében. Sokakban sokáig élt az illúzió, hogy az onkológus professzor gyógyír lehet minden bajra a magyar egészségügyben.

Amit az egészség, az egészségügy szempontjából ígért, egyértelműen látványos változást hoz(hat)ott volna, akár rövid idő alatt, gondoljunk csak az öt egészségprogramra, az azokból összeálló népegészségügyi programra, a kórházi fertőzések visszaszorítására, az alapellátás és a sürgősségi rendszer megreformálására tett vállalásokra. Csakhogy mára alighanem alig akad ember, aki össze tudná számolni, hogy a kinevezése óta eltelt hónapokban hányszor hallhattuk azt a minisztertől, hogy az előterjesztés már elkészült, hamarosan tárgyalja a kormány, hogy a koncepció kész, hogy a vastag- és végbélrákszűrés mindjárt elindul – megvan rá a pénz, megvannak a centrumok és a szakemberek is, nem kell módosítást kérni az uniós források késedelmes felhasználása miatt... A program országos kiterjesztése máig nem kezdődött el, villámgyorsak voltak viszont a leváltások a helyettes államtitkári karban, de voltak igen lassú vezetői megbízások is, mint a gyógyszerhatóságnál. (...)

A halogatás egyik legkézenfekvőbb példája a merre tovább kérdése is. Máig tart a vita arról, mire is gondolhatott a miniszterelnök a szeptember eleji zártkörű kötcsei pikniken, amikor jelezte, szét kell választani a magán- és az állami ellátást. A mondatokat azóta sem töltötte meg tartalommal senki, annak ellenére, hogy a miniszter is többször beszélt erről, összefüggésben a hálapénzzel is. Napvilágot láttak olyan vélemények is, hogy egy a kiegészítő biztosítások kötelező bevezetésére tett javaslat nem nyerte el a kormány és holdudvara tetszését, annak dacára sem, hogy a tavalyi év során az is egyre egyértelműbbé vált, hogy a Magyar Nemzeti Banknál készülnek egészségügyet befolyásoló előterjesztések is, s a versenyképesség javítását célzó jelentés is komolyan nyitna a biztosítási piac felé. A teljes írás itt olvasható

A kormány felállása óta eltelt nyolc hónapban számos bejelentés volt tehát, kormánypárti és kormányközeli médiumoknak interjúkat adott a miniszter és az államtitkár, de valódi változás semmiben nem történt. Egy, a tavalyi év végén sebtében kiadott rendeletből megtudhattuk ugyan, hogy január elsejétől országszerte egységesen működnek a sürgősségi ellátóhelyek, és mindenütt kötelező a triázs, csakhogy a szakma (és az ápolók) számára mindezzel inkább csak a kérdések szaporodtak. Számos bejelentés ellenére ott tartunk, hogy sokszor a szakma sem ismeri a „szamizdatban terjedő” minisztériumi-kormányzati elképzeléseket, miközben elvben már a népegészségügyi programról is kormánydöntés született. Pedig, ha igaz, amit Kásler már hónapokkal ezelőtt feszegetett, hogy az egészségügyben mindent az öt leggyakoribb betegségtípus ellátása köré szerveznek, s az igényekhez szabják majd a finanszírozást, az azt is jelentheti, hogy mindez a központosítás mellett egyfajta betegúttervezéssel és struktúraátalakítással is együtt jár, ami nem feltétlenül rossz irány.

A kérdés már csak az, mikor történik végre valójában is valami?